Jelenlévőnek érezhetjük tehát magát a művészt is a művek társaságában, s remélhetőleg ez az érzés nem halványul majd az idő múlásával. Hogy ez így legyen, abban nagy szerepe lesz a centenáriumi eseménysorozatnak, amely négy kiállítást is magába foglal. A sorozat az év elején az Újpest Galéria tárlatával kezdődött, Szolnokon folytatódott – a művész lánya, Bényi Eszter mellett éppen a Szolnoki Művészeti Egyesületnek köszönhető, hogy a tárlatsorozathoz egy monográfia is társult –, a második szakaszban kerül sor a Karinthy Szalon mostani tárlatára, illetve a rákosligeti Erdős Renée Ház kiállítására. Mintha az életút különböző állomásait járnák be a kiállítások, az időrend logikáján kicsit változtatva persze, hiszen Bényi László Rákosligeten született, s ahogyan a visszaemlékezett, „Gyermekkorom óta ösztökélt az a kifejezési szándék, amely festővé tett, hivatásommá, életfeltételemmé vált. Szülőhelyem, Rákosliget és mellette a terebélyes falu, Keresztúr tájának emlékeit dúsították később azok az élmények, amelyekben mesterem, Aba-Novák Vilmos mellett Szolnokon, Jászszentandráson volt részem.” Szolnokon élete későbbi szakaszában is sokat dolgozott, ami pedig azt a városi tájat illeti, amely a Karinthy Szalon, illetve a Bartók Béla út környékén terül el, a Szent Imre-templom által inspirált Éjszaka című mű jól érzékelteti a kapcsolat szorosságát.
A Karinthy Szalon tárlata csak egy részt mutathat be a gazdag életműből, viszont talán éppen a leglényegesebb tulajdonságot helyezi a középpontba: azt mutatja meg, hogy Bényi László par excellence festő volt, hogy műveltsége ellenére művészetére sem elméletek nem hatottak, sem mesterek, pályája a festői logika törvényei szerint alakult. Művészetének középpontjában a szín állt, paradox módon még akkor is, amikor úgy tűnik, hogy egy-egy művét visszafogott színvilág jellemzi, hiszen akkor is a tónusok sokaságából építkezik, mint például az 1979-es Galambdúcnál. Máskor a visszafogott színvilággal mintha csak hátteret teremtene ahhoz, hogy a kép bizonyos pontjain ütköztessen egymással egy-egy élénk, erőteljes színfoltot, mint például a Hazatérőknél, vagy kiemelje a központi motívumot, mint az 1982-es Cigánytemetésnél. A legtöbb művére azonban talán, ahogyan a Körhinta vagy a Kalotaszegi esküvő példázza, a kékek, zöldek, vörösek, sárgák árnyalatainak a gazdagsága a jellemző, a látszólag spontánul egymás mellé kerülő színekből épül fel az expresszív, sokszor drámai erejű kompozíció, ahogyan az távoli párhuzamként például Emil Noldénál vagy Georges Braque-nál történt. Mintha csak robbanni akarna a kép, a vastagon, spaklival felvitt festékréteg mintha csak a felület két dimenziója helyett három dimenzióban szeretne megjelenni. Olyan erők munkálnak itt, sejtjük, amelyek nem magyarázhatók egyszerűen a festészet kifejezési lehetőségeivel, a magyar festészet alföldi hagyományaival, inkább arról van szó, hogy Bényi László tájaiban, csendéleteiben arról is beszél, ami vagy aki a képen nem látható, a magyarság sorsáról, a Kárpát-medence történelmi drámájáról. Különösen érezhető ez erdélyi tájak, történések által inspirált műveinél, a Kalotaszegi temetésnél, a Kordénál, a Napnyugtánál, mégsem direkt utalásokról van szó, hanem az emberi állapotról magáról, ahogyan Füred című kompozíciójának magányos alakja sugallja.
(Bényi László emlékkiállítása, Karinthy Szalon, november 8-ig.)
origo.hu
Utcai lövöldözés volt a népszerű magyar nyaralóövezetben, többen is megsérültek
