Filmesek, rendőrök, Michael Moore

Most már értem, miért bolyongott összevissza Svejk Ceske Budejovice körül a ködben. Ma is embert próbáló feladat kitalálni a városból, a katasztrofális eligazító táblák csak rontanak a helyzeten, de aztán gyönyörű az út Jihlava felé, mesebeli erdőkön át, amelyekbe néha belefűrészeltek egy falut, hívogató hostineccel a közepén. Aztán Jihlavában az tematizálja a közbeszédet, hogy a csehekkel már megint ki akarnak tolni, nem elég, hogy az amerikaiak Budweiser néven mérik azt a borzalmat, ami még egy gyenge tízessel sem ér fel, most meg a tót atyafiak tenyereltek bele a Becherovka-bizniszbe, ami pedig köztudomásúlag karlovacki csehicum.
És persze a filmek, hiszen már tizenharmadszor rendezik meg itt a nemzetközi dokumentumfilm- fesztivált, Marek Hovorka és lehetetlent nem ismerő tettestársai a semmiből hozták létre Közép-Európa legnagyobb ilyen jellegű eseményét. A dokumentátorok vidám ünnepének egyik komoly dobása a meglehetősen ellentmondásos személyiségnek tűnő, de egyre konzekvensebb Michael Moore vadonatúj filmjének vetítése volt eddig. Néhány éve még odavolt Al Gore-ért (nyilván a Bushnál mindenki jobb vezérfonal jegyében), de most már láthatóan egyáltalán nincsenek illúziói, A Capitalism: A Love Story című kétórás film konkrétan azt mutatja be, hogy a kapitalizmus úgy, ahogy van, gonoszabb a gonosznál, és megreformálhatatlan. Politikusokkal és gazdasági szakemberekkel konfrontálódik rokonszenvesen nyersen, és mindvégig arra a logikus kérdésre keresi a választ, hogy mire tetszenek fordítani az adófizetők (vö. rabszolgák) pénzét. Nyilván hamarosan arra is rájön, hogy a fenntartható fejlődés is csak maszlag, és akkor abból is lesz film, kivárjuk.
Nagyon szeretik itt a műfajt. Ez abból is látszik, hogy a Last Recital of Egon Bondy című film világpremierjét a leglehetetlenebb látószögekből követte nyomon a Dukla mozi közönsége. Úgy mint az első sor előtt földön fekve, a vászon melletti oldalajtónál állva, a csilláron lógva. Jan Foukal rendező és stábja elkezdett forgatni egy klasszikus beszélő fejes filmet a karizmatikus filozófusról és költőről, Hrabal úr országos cimborájáról, ám közben meghalt a főszereplő, és ez kissé átstrukturálta a forgatókönyvet. Bondy zsenialitására jellemző, hogy még halálával is beleszólt az életbe, a filmbe, abba a dokumentumba, amit mindanynyiunkról készítenek, ahogy azt Ken Kesey oly szépen megfogalmazta, midőn éppen eltapsolta a Kakukkfészek teljes honoráriumát. Nekem is lett egy dokumentumfilmem rögtön érkezéskor.
Borzalmas, szégyenteljes helyen parkoltam le, jó, nem mozgássérülteknek fenntartott parkolóban, de mégiscsak a járdán, mert nem volt más választás. Az akkreditációs procedúra végeztével egy rendőr várt az autó mellett. Kifogástalan angolsággal közölte, hogy ezzel az erővel a zebrára is állhattam volna, majd kioktatás, beszólás, büntetés helyett a rendőrautó elvezetett a szállásomig, ahol lett is némi respektem. Azt hiszem, ezt nevezik országimázsnak. Egyébként a jihlavai sört Jezeknek hívják. Ez magyarul sünt jelent.