Kedvetlen válasz Seszták Ágnesnak

A szűnni nem akaró és egyre unalmasabb zsidózás egyik legújabb és egyik legunalmasabb dokumentuma Seszták Ágnes nagy ívű esszéje („Minden kezdődik elölről”, Magyar Nemzet, 2009. november 10., kedd).
Seszták Ágnes vádként hozza föl ellenem, hogy évekkel ezelőtt a Szombat c. konzervatív zsidó folyóiratban kifejeztem szeretetemet a zsidók, a zsidó nép iránt. Ekkor megemlítettem azt, hogy részben magam is zsidó származású vagyok – árnyalva azt a tényt, hogy rokonszenvemet alapvetően nem zsidóként nyilvánítottam ki. Seszták Ágnes baljóslatúan leszögezi, hogy ez „…sok mindent megmagyaráz Tamás Gáspár Miklós identitásáról…”
Nem kétséges, hogy az antiszemitáknak a mai Magyarországon én zsidó vagyok, zsidó leszek, és ez így helyes. Velük szemben én akkor is zsidó lennék, ha egyetlen uncia zsidó vér se folynék az ereimben.
A pontosság kedvéért azonban ki kell jelentenem – ami egyébként köztudomású –, hogy én is, mint oly sokan Kelet-Közép-Európában, többféle identitással rendelkezem egyszerre. Elsősorban erdélyi magyar vagyok, aztán magyar állampolgár vagyok, zsidó vagyok, protestáns vagyok, két angol (és két magyar) gyerek apja vagyok, radikális baloldali – és nem liberális! – vagyok, értelmiségi vagyok, a nemzetközi antikapitalista baloldal része vagyok. Mindez meglehetősen mellékes, mert a gondolataim számítanak, nem az „identitásom” vagy „identitásaim”, amelyek csak azért nem magánügyek, mert nem vagyok magánszemély.
Székely apa és zsidó anya hálás és hűséges fia volnék. Ez sokaknak nem tetszik, mint ahogy én magam se tetszem sokaknak.
Pár hónapja a Népszabadság és az Élet és Irodalom néhány szerzője keresetlenül antiszemitának nevezett, mert bírálni merészeltem az izraeli állam gázai háborúját. Ekkor – természetesen – a Magyar Nemzet publicistája, Körmendy Zsuzsanna jó alaposan megdicsért és jó gorombán kiosztotta bírálóimat. A pavlovi térdreflex logikája szerint íródó publicisztikák intellektuális értelemben hidegen hagynak, magyar honpolgárként azonban persze aggasztanak. Mind a magyar, mind a zsidó, mind a román vagy szlovák nacionalizmus (a bontakozó roma nacionalizmus is) lapos, értelmetlen és kártékony, s noha a kisebbségi nacionalizmusoknak van némi mentségük, egyikük iránt sem érzek semmiféle empátiát, felőlem elviheti őket az ördög.
Seszták Ágnes a „pártomról” értekezik. Az én pártom a Zöld Baloldal. Seszták az egykori SZDSZ-t nevezi célzatosan „a pártomnak”, amelyhez évtizede nincs politikai közöm. Szíves engedelmével fönntartom magamnak a jogot, hogy változtassak nézeteimen, ha korábbi elképzeléseim tévesnek bizonyultak. Az „identitás” elsőbbsége csakugyan azt jelentené, hogy az ember tartson ki illúziói és meggondolatlanságai mellett, én viszont arra törekszem, hogy – gyarlóságom és esendőségem elismerése mellett – amennyire lehet, próbáljak hasznára lenni annak a közösségnek, amelybe beledobott a sors. Hogy ebben a törekvésemben hány súlyos hibát követtem el, azt pontosabban tartom számon, mint a Magyar Nemzet népszerű kolumnistája. Örvendetes, hogy rajtam kívül a magyar közélet egyetlen alakja se tévedett, mindenkinek mindig igaza volt, senki nem kényszerült arra, hogy fölülvizsgálja – és időnként bizony megtagadja – azt, amit gondolt. Én nem azért utasítom el teljes egészében a jelenlegi (és a megelőző) kormány politikáját, hogy a Magyar Nemzet szerzőgárdájának rokonszenvét elnyerjem, hanem azért, mert – amennyire át tudom látni – ez a politika nem jó a magyar népnek, márpedig (etnikai és felekezeti különbségekre tekintet nélkül) a magyar nép érdeke az, ami egyedül lehet oka annak, hogy az ember a nyilvánosságban egyáltalán megszólaljon. Ezt a közérdeket különbözőképpen ítéljük meg.
Én nem vitatom el a pillanatnyilag diadalmaskodni látszó „nemzeti jobboldaltól”, hogy a közérdek megítélésében sokszor jogos szempontokat érvényesít, és nem gondolom, hogy ezt okvetlenül rosszhiszeműen vagy őszintétlenül teszi. Kritikája legitim, bár megoldási javaslatai nekem nem rokonszenvesek. Az ellenvéleményekkel szembeni őrjöngő türelmetlenség viszont – amely nem egyedül a „nemzeti jobboldalra” jellemző, noha ebben élen jár – egészen bizonyosan káros. Azt is helytelenítem, hogy a „nemzeti jobboldal” politikai ellenfelei egyszerűen levegőnek nézik a konzervatívokat, és soha nem hajlandók érveiket komolyan venni vagy egyszerűen csak megérteni. A Magyarországon „művelődéstörténeti” és genealógiai okokból – egyébként pedig merőben tévesen – „baloldalnak” nevezett globalista, neokonzervatív jobboldal autisztikus gőgje nem indokolt. A „nemzeti konzervatív” jobboldal paranoid tébolya pedig egyenesen szörnyű.
Meglehetősen föltűnő, hogy Seszták Ágnest egyáltalán nem érdekli, hogy én miért és hogyan ellenzem a kormány (és az ellenzék) politikáját, miért ellenzem az egész rendszert, miért tartom mindennél fontosabbnak kiutak keresését a kapitalizmusból. Egyes-egyedül az az érdekes a nemzeti-konzervatív közírászatnak, hogy ki hol áll a „faji” kérdésben. De még ebben se számít, hogy mit írtam a nyugat-európai muzulmán populációk elleni elképesztő rasszista rohamról vagy – horribile dictu – a szerb nép kétszínű stigmatizálásáról. Arról, amit egész fölnőtt életemben csináltam (azaz az utódállami magyar kisebbségek védelméről), említést se kellene tennem, hiszen még úgy tetszhetnék, védekezem, vagy be akarom magam hízelegni támadóim kegyeibe. Védekezik a csuda, ezúttal nem szorulok rá.
Mondhatnám én most, hogy nem érdekelnek a rám szórt nevetséges rágalmak. De akkor nem érdekelne az igazság. Meg azt sem akarom elfogadni, hogy akárkinek – így a nemzeti-konzervatív sajtónak – jó lenne, hogy a lehetőség szerint egyenes és becsületes ellenfél álláspontját (és személyiségét) szántszándékkal félreismerjék és félreértelmezzék. Seszták Ágnes mélyen lenézi nemzeti konzervatív olvasóit, ha azt hiszi, hogy fontosabb nekik a gyalázkodások olvastán föltoluló adrenalin és tesztoszteron, mint a csekély erőfeszítéssel megismerhető politikai valóság. Ez akkor is így van, ha írásai egyébként szórakoztatók a maguk abszurd elfogultságában.
A lényeget illetően: a ma túlnyomórészt konzervatív és nacionalista fiatalság majd rá fog jönni, hogy a Pénz, a Munka, a Kötelesség, a Biztonság, az Érdem, a Siker, a Nemzeti Egység, a Hagyományos Értékek, az Erős Állam rendfogalmai annak a kapitalizmusnak a politikai középpontjában találhatók, amelyet annyira utál. Ezeknek a képzeteknek az erőltetése – mint már ma is látható azoknak, akik figyelnek – nem rendhez, hanem zűrzavarhoz és hanyatláshoz vezet. A bűnbaknak kijelöltek elleni médiapogrom pedig sehová.

A szerző filozófus, közíró

Tisztelt Tamás Úr! Sem a hely, sem az idő, sem más nem kedvez annak, hogy megértsük egymást. A kettőnk életszemléletét magasabb fal választja el, mint a berlini.
Üdvözlettel: S. Á.