Kis pénzek

Ősz van. „Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni.” Arat a levelek közt a természetközeli tűzelhalás, hajnalonként pedig olykor fagyot sóhajt a föld. Ilyenkor jóleső érzés a nagy augusztusi tűzvészekre gondolni, avagy József Attila után Nagy Feró szavaival élve: „Az volt az igazi nyár.” Igen, amikor Kaliforniában, Görögországban, Spanyolországban még lángoltak az erdők. Még oltani kellett. Korzikán is. Az erdő most másképp sötét, mint volt annak előtte. Úgy, hogy most a sötétség ellenére is befér az erdőbe a fény, egész a talajszintig hatol. Az üszök nem kérdez, néma tanú, avagy – ezúttal Shakespeare-t képbe hozva –: „A többi néma csönd.” „Egy gondolat” azonban – copyright P. S. – változatlanul „bánt engemet”. Visszamaradt nyárról, bennem ragadt. Egy hír. Hogy a korzikai nagy tűzvészt tűzoltók idézték elő. Ez sem akármi, de még nem ragadt volna bennem, noha bulváros: piromán korzikai tűzoltók. Ami bennem ragadt, az az indíték. Jelesül kiderült, hogy a tűzoltók a kiszállási díjért gyújtották fel az erdőt. Ezek az emberek megannyi zseb-Néróként szó nélkül felgyújtották a saját hazájukat. Feláldozták pár vacak euróért. És jöhet Tóth Árpád a maga versével: „Eldobtam egy gyufát, s legott / Hetyke lobogásba fogott.”
Az, hogy korzikai tűzoltók képesek voltak pár vacak euróért öngyilkos módon a saját jelenük és jövőjük ellen fordulni, a kis pénz erkölcsi romboló erejének figyelmeztető jele. Figyelemre méltó önleleplezés, melyet illő volna teljes mélységében felfognunk. A szegénység, meglehet, olykor erkölcsi tanítómester, de a nyomor ugyanannyiszor moral insanity. A demagógia rendre megbocsát a megélhetési bűnözőknek, rendre szemet huny a hétköznapi korrupció, a bűnös kis pénzek felett. Mondjuk ki, ahogy a gyermek, úgy a kisember sem feltétlenül jó. Nem minden fénylik, ami bűzlik. A kisember nem automatikusan Chaplin, és nem feltétlenül kvázi Szent Ferenc. A kisember igenis kis pénzért olykor irtóztató dolgokra képes.
A Blaha Lujza téri román késelő fiú is kisember volt. Csekély összegekért volt borzalmasan fenyegető. A koldusmaffia műrokkantjai ugyancsak kis pénzért húzzák le a naivakat. Szinte nincs nap, hogy ne érkeznének hírek a magyar vidék poklából: fiatalkorúak – óh, a fiatalkorúaknak mily kévés közük is van az ifjúság virágához, Uram! –, tehát fiatalkorúak, monogram nevű fatális emberfantomok kifosztottak, megerőszakoltak és megöltek egy idős nénit. Öreg néne őzikéje? Juliska nénit. Mariska nénit. Erzsike nénit. Aztán találtak háromezer-négyszázötven forintot a befőttesüvegben. A Kék fény szerint. Utána elgépezték. A kis pénz egyébiránt attól kicsi, mert ritkán kerek összeg. Hát nem szörnyű, hogy Juliska néninek és sorstársainak nem kerek háromezer, hanem háromezer-négyszázötven forint miatt kellett egy szorgalmatos élet után kínhalállal elpusztulnia?! A pontos összeg mindig mellbevágó, de másképpen, mint a bevásárlóközpontok szándékosan nem kerekített kilencvenkilencei.
Gondolhatnád, hogy a gazdag van igazán veszélyeztetve. Magyarország száz leggazdagabb emberét ellenpontozandó most új könyv jelent meg a száz legszegényebbről. Ember embernek farkasa? Meglehet, előbb fosztanak ki egy hajléktalant kis pénzért, mint Zelnik István műgyűjtőt az aranykincséért. A kis pénz ott hever, a nagy pénz fekszik. Aranyban, műkincsben, részvényben, betétben. Júdás potom harminc ezüstért árulta el a Messiást. Egy tálból cseresznyézünk? Egy tál lencséért. Legyen világosság! És lőn. „Tűz van, babám!” A korzikai lángok fényében érthetőbb az, hogy miért is úgy rossz a világ, ahogy van. Ha megélhetési lánglovagok néhány euró kiszállási díjért képesek voltak felgyújtani maguk körül az erdőt, akkor „több dolgok vannak földön és egen”, tényleg.
Így már érthető, mi működteti a nemzetközi szervkereskedelmet, bagóért a fél vesémet. Így már érthető, mi működteti a veszélyeztetett állatfajok nemzetközi kereskedelmét. Fürjtetemek, teknőcpáncélok és gorillatappancsok a dupla fenekű bőrönd mélyén. A kis drogdíler is kis pénzért nyel sokat. Mesefilm: a kis drogdíler elment Kolumbiába, nyelt húsz kis ballon heroint, átvilágították, elkapták és lecsukták. Azóta is ott ül, míg élete nem fogytiglan. Az emberkereskedelmet is alsó szinten piti összegek működtetik. A numera se nagy number. Nem nagy szám. „Fogd a pénzt, és fuss?” Puskás Öcsi mondta: „Kis pénz – kis foci; nagy pénz – nagy foci.” Miért csak a nagy pénznek szokás nem megbocsátani? Miért csak a nagy pénzzel szemben vagyunk erkölcsileg engesztelhetetlenek?
Kis pénzek, üveggyöngyök zúzták szét hány, de hány helyen a törzsi kultúra szövedékeit, a rabszolga-kereskedelem mindmáig titkos története pedig lényegében arról szól, hogy a törzsek egymást árulták ki évszázadokon keresztül aprópénzért a fehéreknek. Oszd meg, és uralkodj! A rabszolgaság nem hódoltság volt, hanem korrupció. Volt az a pénz, amiért igen. És van az a pénz, amiért igen. Ráadásul sokaknál ez a pénz igencsak piti összeg, nem hárommillió forint, mint Liptai Claudiánál, aki ennyiért volt hajlandó levetkőzni a Playboynak. A piacokat Bagdadban olykor megkínálja egy terroristabomba, sok akkor a halott, amúgy viszont az ártatlanok ott sem a falvédőről jöttek, csak szőnyeget árulnak. Kis pénzek és alacsony vérdíjak jellemzik a minősíthetetlent. Ha pedig orrodba csap az ópiumpipa jellegzetes illata, már tudhatod, bármikor célpont lehetsz te is. Megszabadíthatnak attól a kevéstől, ami nálad van épp.
Rudolph Giuliani New York-i polgármester 1994-ben hirdette meg a zéró tolerancia programot. Az alapelv: a nagy bűnöknek mindig a kis bűnök ágyaznak meg. A graffiti például indirekt módon azt üzeni: üss! Tetoválás a falon. Avagy: a fal adja a másikat. Az állampolgár számára nem a nagyon felháborító fehérgalléros bűncselekmények miatt élhetetlen a lét, hanem épp ellenkezőleg: a kis bűnök, a zsebelések, markecolások, lejmolások miatt. Éjfélkor az aluljáróban nem Kulcsár Attilától vagy Princz Gábortól tör a frász. Nem attól rettegsz, hogy valaki nagyot kaszál fent, hanem attól, hogy valaki kicsit lop lent. E felismerés nyomán vezette be Rudolph Giuliani New Yorkban a zéró tolerancia elvét. Legyen a törvénytisztelet egyetemleges! Ne csak a nagyok, a kicsik se lehessenek kivételek! A zéró tolerancia elve nyomán a nyolcvanas évekhez képest élhető várossá szelídült a Nagy Alma, ám a kis pénz infernális hatása még mindig sokak számára nem eléggé nyilvánvaló. Kis pénz után nyúlni ma sokak számára még mindig bocsánatos bűn.
Hullanak az eurócentek a Trevi-kút vizébe. Sok kis pénz, amely a római önkormányzat szerint a városé. Köztulajdon. Aki utána mer nyúlni, a hatóság szerint tolvaj. Mondhatjuk persze, hogy ez már sok a jóból. Némi rossz nem árt a világnak. A világ – a vagyonosodási vizsgálatok szakkifejezését kölcsönözve – némi furfang és rosszaság nélkül nem volna „életszerű”. Ugyan kinek árt egy eurócenthalász? Sűrű fillér, és ritka csikk, de meglehet, mégis Jézusnak volt igaza: legyetek lélekhalászok!