Lapos föld Párducistennel

A gondolkodás, a cselekvés lehetőségének végtelen variációja természetes módon adott az egyes ember és akár egy közösség életében. Minden pillanatban döntenünk kell, és választásunk nyomán a világ szétszakad a cselekedetünkkel továbbvitt eseményláncolatra és a soha meg nem valósuló történésekre. Amelyek mégis léteznek valamiképp, az elménkben s a kollektív gondolkodásban. Innen indul Pintér Béla új művében: egy soha nem létezett valóságot teremt, speciális törvényszerűségekkel, amelyek nézőpontunkból zavarosnak, meghökkentőnek, máskor kézenfekvően mulatságosnak hatnak. A félhomályos, gyertyákkal világított színen lassan forog körbe a tojás alakú tér: a lapos földgömb, ahogy a kutatók erre – a szöveg szerinti – Lilistöl és Dörzsönytöl délre, a Budapest mintájára kreált fővárosban rádöbbentek.
A tipikus események történhetnének nálunk vagy akár a mi ismert világunkkal párhuzamosan létező valóságban, „ahol ugyanúgy 2009. október elsejét írnak, mint mi, de nem a Párducisten földre szállásától számítják az időt, hanem valamiféle Emberisten születésétől. Ugyanúgy a Máglya folyó két partján élnek, mint mi, de nekik sokkal több hídjuk van, mint nekünk, és a folyót sem Máglyának, hanem mondjuk Dunnának nevezik” – ahogy ez a színen elhangzik. Fontos alapvonása a darabnak a relativitás. A vallás misztikumából kiinduló, az ember alkotta tárgyiasult valóság, amelyben egészen konkrétan megjelenik a kultusz, természetesen idézőjelbe kerül, épp a konkrétumokban rejtőző viszonylagosság miatt. Következetes alkalmazkodás ez a darab belső törvényszerűségeihez.
A görög sorstragédiákkal rokon egyéni tragédiák hasonló módon relatívnak tűnnek: ironizáló, s így végső soron tragikomikus jelleget adva a hősök bukásának. A párhuzammal relativizált világnak köszönhetően kerülnek szintén idézőjelbe tehát az egyéni élettörténetek a közösségi történetfolyam javára. A helyszín nagyrészt egy iskola, a társadalmi feszültségekkel elegyített emberi zűrzavarok megjelenítésére legalkalmasabb tér, ahol a tanári (mesterséges) beszédmód keveredik a diákok nyelvével s a rádió hivatalos hangvételű megszólalásaival, szerencsésen tágítva az értelmezési lehetőségeket.
A darab egyúttal a jövőben játszódik, ahol a párhuzamos jelen immár a régmúlt, az ókor. Sugallja ez a világ menetének önmagába forduló körforgását is, amely ugyanakkor helyenként erőltetett dialógusokra ad lehetőséget. Sajnálatos dramaturgiai döccenő a jobbágyfiú lebegése a semmiben: funkciója bizonytalan, tragédiája s egyáltalán létezése is feleslegesnek tűnik.
A legkiemelkedőbb alakítás a főpap Thuróczy Szabolcsé, a színvonalas színészi játékból Pintér Bélát, Roszik Hellát és Friedenthal Zoltánt lehet kiemelni.
Nem állíthatom, hogy Pintér Béla legjobb darabját láttam. A Parasztoperával és A démon gyermekeivel semmiképp sem vetekedhet. Jelöl ugyanakkor egy új irányt: mintha finom negyedfordulatba kezdett volna a társulat, a szatírára épített társadalomkritikai élhez hozzáadott alternatív filozófiai gondolatokkal.
(Párhuzamos óra. Írta és rendezte: Pintér Béla.)