Már a felzárkózás illúziója sincs meg

Hiába szaporodtak az utóbbi hetekben a világgazdaság némileg kedvező alakulásáról szóló hírek, ennek ellenére a magyarországi gazdasági fellendülésnek akár csak sejtetése is illuzórikus. S nem csupán azért, mert a gazdasági válságból való kilábalást egyáltalán nem alapozza meg a belföldi kereslet szerkezetének az átalakulása, hanem azért is, mert valóságosan hiányoznak – közkeletűen szólva – az új növekedéshordozó tényezők. Bármiféle tartós fellendülés még várat magára, s van még hová csúsznunk, hiszen változatlanul egy helyben toporog a gazdaság; egyötödére zsugorodott az agrárium, hasonlóképp az export teljesítménye is, és szinte valamennyi ágazat visszaeséssel küzd. Miközben a remélt felemelkedés igen nagy mértékben függ a – sokszor csak szóban hangoztatott – vidékfejlesztéstől.
Aminthogy az sem vonható kétségbe, hogy a látványosan növekvő munkanélküliség és a háztartások elviselhetetlen mértékű eladósodottsága miatt várhatóan újra csak a recesszió mélyül. Más szempontból viszont az ország térségbeli leszakadása feltartóztathatatlan, habár a kormányzati hatalom minduntalan a gazdasági-társadalmi gyorsulásáról beszél. Minden jel inkább arra utal, hogy csökken az úgynevezett működő tőke beáramlása, az exportdinamika, s rég megállt a GDP bővülése. Ugyanakkor amilyen mértékben a belső piac, az arra termelő közép- és kisvállalati szféra gyengül, abban a mértékben növekednek a ciklikusan jelentkező egyensúlyi nehézségek. És ennek tetőpontján legfeljebb a szigetszerű modernizáció érvényesül, mélyül a demográfiai krízis, valamint a széles rétegeket érintő társadalmi kirekesztődés.
Az ország zsákutcába vezető útján az unió sem tud lényegesen változtatni, ahogyan a félbehagyott megannyi reform kiteljesedik, a pénzügyi források láthatóan elkezdenek apadni, a gazdasági és szociális konfliktusok pedig – ha bevalljuk, ha nem – megállíthatatlanul szaporodnak. A mostani szociálpolitika egyre antiszociálisabb, a települések hálózati rendszere pedig egyre egyenlőtlenebb. Ami aligha tekinthető véletlenszerű fonákságnak, hanem a gyökerekig hatoló ellentmondásnak, hiszen az uniós pénzek elosztásában is kimondhatatlan anomáliák érvényesülnek. Elegendő csupán arra utalni, hogy minél tetemesebb összegeket költenek az amúgy röghöz kötött szegények jóléti kiadásaira, annál inkább nő a nyomorgó és tartósan kirekesztett állampolgárok száma. Holott igencsak szükség lenne a halmozódó szociális feszültségek radikális enyhítésére, a többi között azért is, mert az elmúlt évtizedekben lezajlott társadalmi, szerkezeti átalakulások súlyos hiányokkal jártak. Az ország európai felzárkózásra sok tekintetben alkalmatlanná vált. Lassanként egy évtizede a hazai munkahelyek egyharmada elveszett, s a népesség csaknem hét százaléka kihullott a társadalomból, közben hovatovább a tartósan kirekesztett és végképp állandósulni látszó munkanélküliek második és harmadik generációjával kell számolnunk, ráadásul Magyarországon a legalacsonyabb a ténylegesen és legálisan foglalkoztatottak aránya.
Szükség lenne a teljesítmény és a szolidaritás elvének együttes használatára, illetve a magántulajdon és a nemzeti vagyon egymást erősítő egyensúlyának megteremtésére, idáig mégsem születnek érzékelhető megoldások sem a korrupció, sem a tarthatatlan közbiztonság felszámolásához. Sokkal inkább úgy látszik, hogy egyre kevesebb helye és értelme van bármiféle összefogásnak, illetve együttműködésnek. Annál is fenyegetőbb a jelenlegi helyzet, hiszen egyre többen és többen vetik fel a dilemmát: végtére is mitől jogállam és mitől élhető ez az ország? Egyebek között az egészségügyben a környező országokhoz képest is utolsók vagyunk, például a halálozási rátát nézve a 15–60 évesek körében, ezeregyszáz lakosra vetítve Magyarországon 177, Szerbiában 141, Szlovákiában pedig 136 fő, mint ahogyan nem található olyan egészségmutató sem, amiben ne a legutolsók között lennénk. S mindennek az egyik oka, hogy egyre kevesebben tudják megvásárolni legalább az egészségesebb élethez szükséges termékeket és szolgáltatásokat. Nem szólva a sokat emlegetett állampolgári bizalomról, aminek mérhetetlen csökkenése együtt jár a társas kapcsolatok beszűkülésével, előbb-utóbb a teljes értékvesztéssel. És nemcsak azok száma nőtt, akik képtelenek a legalapvetőbb szükségleteiket kielégíteni, hanem azoké is, akik a gazdasági felzárkózás hiányának az áldozatai.

A szerző szociológus, egyetemi oktató