Nem fegyverrel – tuktukkal

Kambodzsa. Államformája királyság, területe 181 ezer négyzetkilométer, lakosainak száma 14 millió, fővárosa Phom Penh (1,2 millió), megközelíthető Európából főleg bangkoki vagy saigoni átszállással, illetve Saigonból autóbusszal vagy hajóval. Az árak mérsékeltek, nagyon jó színvonalú (négycsillagos) szállodai szobát lehet kapni a hazai panziók árszínvonalán. Olcsó szállodák sora várja a turistákat.

Kambodzsa fővárosától, Phnom Penhtől óvják a turistákat az útikönyvek. Figyelmeztetnek, hogy még előfordulhatnak utcai harcok (volt ilyen a 2003. évi választásokkor), sok a fegyver, könnyen rablás áldozatává válhatunk. Gyermekkorom rádióhíreiből, olvasmányaimból tönkretett, romos, komor, megszomorodott várost képzeltem magam elé. Vietnamból hajóval a Mekongon érkezve, a hatórás vízi út után Phnom Penh kikötőjébe lépve óvatosan tekingettünk körül. De csak taxis rablókat láttunk, fegyvereseket nem. És ezeket a „rablókat” könnyű volt leszerelni. „Tíz dollár a szállodáig? Elég lesz, ugye, három is?” Elég volt.
Phnom Penh ünnepelt 2009 elején. Éppen harminc éve vietnami segítséggel szabadultak fel a vörös khmerek terrorja alól. Az önmagát a „politikáról” elnevező Salot Sar, hírhedt „politikai” nevén Pol Pot őrült víziójának következményeként 1975 és 1979 között a lakosság egynegyedét, az értelmiség szinte egészét módszeresen kiirtották. A vietnami felszabadítás a népet teljes bénultságban találta. Az eszmélést követően még két évtizedig polgárháborús helyzet dúlt. Mégis ma sehol nincsenek romok, az épületek állnak, mindenütt a béke, a megnyugvás, a boldog újrakezdés örömét érezni. A parkok rendezettek, az utcák fellobogózva, az emberek derűsek. Meglepetés volt, hogy Phnom Penh sokkal rendezettebbnek tűnt, mint Saigon (hivatalos nevén: Ho Si Minh-város). Az autók-motorosok betartják a közlekedési szabályokat, kevesebbet dudálnak, nem mennek szemben a forgalommal, a tuktukosok (motoros taxisok) előírás szerint bukósisakot vesznek föl – nos, ez Vietnamban nincs így.
Thaiföldről azt mondják, hogy „a mosoly országa”. De Kambodzsa is mosolyog. Persze a nap is ragyogóan süt, az átlaghőmérséklet itt januárban is 30 fok körüli, az utcákon át lehet menni (Saigonban erre külön stratégia kell), az emberek barátságosabbak, a szállodában az ismert összetett kézzel és meghajlással és hallatlan kedvességgel köszöntenek.
Könnyű alkudni a tuktukosokkal. Mindent dollárban számolnak, mondanak egy nagyobb összeget, de gyorsan beleegyeznek a felébe, sőt a harmadába is. Még nem kapatták el őket a turisták (a világcsodának számító Sziemreapban, Angkorban már igen). A tuktukot érdemes nemcsak egy útra, hanem egész napra kibérelni. Nekünk fél nap öt dollárért sikerült. A térképen megmutattuk, mit akarunk megnézni. Mondtuk is, de az angol még nem erősségük a helybelieknek. Az útikönyv szerint a térkép sem. Udvariasan belenéznek a térképbe, ám többségük nem olvassa azt, viszont a híres ázsiai segítőkészség miatt nem vallják be, ha nem értenek valamit. Persze minden turista jórészt ugyanazokra a helyszínekre kíváncsi, ezért nagyot nem lehet tévedni.
Így mindenki először a királyi palotába és az Ezüstpagodába megy. A legfrissebb útikönyv még háromdolláros belépőről szól, mi már hetet fizettünk, de a páratlan élmény megérte. Talán még a bangkoki palotánál is szebb, gondozott parkok ölelik körül, és jóval kevesebb a turista, mint Thaiföldön. Mintha munkanap a Városligetben sétálnánk. Az egyik pagodában zenélnek, bemegyünk, ránk mosolyognak – ez nem meglepő, mert mindenütt mosolyognak.
Tuktukosunk fölveszi a bukósisakot: a következő állomás Phnom Penh távolabbi szélén az egykori középiskola, a Toul Slang, a Pol Pot-rendszer börtöne vagy inkább koncentrációs tábora. A vörös khmerek négyéves uralma alatt több mint tízezer embert tartottak itt fogva, jó részüket megkínozták, kivégezték. Nagyon nehéz ilyen helyre elmenni. Részben azért, mert az ember felelősséget érez. Hogy nem tudtunk ellene tenni. Hogy a történelem ismétli önmagát. S engem az is feszélyez, hogy emberek tragikus sorsa itt valamiféle „látvánnyá” válik. Megdöbbenek, amikor az épületek bejáratánál egy mosolygó arcot látok pirossal áthúzva. „Nevetni tilos!” Nagyon nehéz itt viselkedni, de akad olyan ember, aki nevet?
További utunkon még inkább kutatom a szemekben az egykori tragédiát. Úgy terveztük, hogy legföljebb fél órát leszünk ezen a szörnyűséges helyen. Másfél órát voltunk ott: a négy omladozó, az 1979-ben felszabadított állapotában lévő épületet nem lehet gyorsabban végigjárni, az összes fényképet nem lehet végignézni, pedig a tekintetek minket is néznek: miért hagytátok ezt, emberek, tanultatok-e ebből, utódok?
Amíg a pagodákban vagy a múzeumokban vagyunk, a tuktukos árnyékba húzódva türelmesen vár, persze amikor kilépünk, rögtön integet. A bizalom alapvető. Ki lépne le ilyen barátságos és türelmes embertől? Ott áll meg, ahol kérjük, megmutatja a legjobb helyeket, ahonnan fényképezni lehet.
Megnézzük a függetlenségi emlékművet, amely a Franciaországtól való elszakadás ötödik évfordulóján épült. Az Angkorvat központi tornyát mintázza. Ismerős annak, aki Kambodzsát járja, hiszen Angkor kihagyhatatlan. (Phnom Penhből újabb hatórás hajóút.) Végül a város egyik végében lévő „hegyi templomnál”, a Vat Phnomnál szállunk ki. Rögtön előkerül egy „pénztáros”, egy dollárt kér (csak a külföldiektől, illetve talán csak a vigyázatlan külföldiektől), de utána szabad az út a buddhista templomhoz rokkantak, kéregetők, cipővigyázó gyerekek hada között. A templom kedvelt imahely, a ligetes domb pihenésre, elmélkedésre csábít, sok a „csak úgy” ücsörgő, a szerelmespár, egyik részén a turisták majmokkal (majmok turistákkal) fényképezkednek.
Korán (fél hétkor) sötétedik. Vacsorázni indulunk, immár tuktuk nélkül. A sötétedéstől különösen óvnak az útikalauzok. Az egyik téren hangos zenére nyilvános aerobik (főleg nők mozognak), a férfiak lábtoll-labdával játszanak – mindkét esti program Saigonban is honos. A tucatnyi étterem közül kiválasztunk egyet, egy Angkor sör annyiba kerül, mintha otthon lennénk, az íze finom, szeszfoka alacsony, lehet olvasgatni nyugati lapokat, képeslapokat és kígyópálinkát (itt kígyóbornak mondják) venni meg persze vacsorázni. Utána már tényleg beáll a súlyos sötétség, legalább két kilométerre van a szálloda. Sétálunk. A Mekong partján még nincs kész a sétány, de mindenhol kismotorok és szerelmespárok és az Ázsiára jellemző utcai főzőcskézés. Mellékutcákon vágunk át, sűrűbb lesz a levegő. Hamarosan nyilvánvalóvá válik: ez a prostituáltak utcája. Akkor, ugyebár, itt találkozunk majd a fegyveresekkel… A járda – mint mindenütt Ázsiában – itt is folytonossági hiánnyal küzd, áttornászszuk magunkat a kismotorparkolókon, utcai étkezdéken. Fegyveresek sehol. A szállodában ismét összetett kézzel és meghajlással üdvözölnek.
Phnom Penh láthatóan nem fegyverrel, hanem ünnepléssel várja a turistákat. A térség erőteljesen fejlődő, büszke városa. Szinte elképzelhetetlen, hogy a város harminc éve üres volt, lakosait megölték vagy száműzték a rizsföldekre. Az élet erősebb a terrornál.