Legalább tizenöt éve a Zöld-foki-szigetekre akarok menni. Két okból: egy barátom jó pár esztendeje járt ott, és szerethető, különleges országot ismert meg; másrészt egy énekes, a „mezítlábas dívának” is nevezett Cesaria Evora miatt. A világsztár mornát, vagyis melankolikus portugál dalokat énekel, s bár évente fellép Budapesten is, szívesen megnéztem volna a Sao Vicente-szigeten, a kedvenc kocsmájában, ahol azért énekelt annak idején, hogy a vendégek meghívják egy italra.
Mielőtt belevágtam az utazásba, tisztáznom kellett, hol is van ez a különös ország. A kilenc lakott és egy lakatlan szigetből álló köztársaság Afrika legnyugatibb pontjától, Zöld-foktól pár száz kilométerre nyugatra, az Atlanti-óceánban található. 1975 óta független, de ma is ezer szállal kötődik egykori gyarmattartójához, Portugáliához.
Annak idején a világjáró hajósok itt pihentek meg (Kolumbusz 1498-ban járt a szigeten), később az Afrika és Amerika között zajló rabszolga-kereskedelem fontos logisztikai központjaként funkcionált: a fekete kontinensről elhurcolt rabszolgákat itt őrizték és válogatták dél- és észak-amerikai rabszolgapiacokra való szállításuk előtt, mert itt nem kellett törzsi támadásoktól tartaniuk. Jelenkori furcsasága, hogy több itteni származású ember él külföldön, többnyire vendégmunkásként, mint ahányan a szigeteken maradtak. A mai lakosság zöme a szökött rabszolgákból és a fehér telepesek keveredéséből alakult félvér, a nyelvük pedig a portugálból és afrikai törzsi nyelvekből kialakult kreol, illetve ahogyan itt nevezik, criollo. A nyaralószigetre, Salra érkezem, és egyáltalán nincs közel: Lisszabontól majdnem négy órát tart a repülőút. Az utóbbi három évben annyira beindult itt az ingatlanbiznisz, hogy az egész szigetet felparcellázták és eladták. A partokon nagyon nagy szállodák épülnek (ezen nem magasat kell érteni, hiszen az építési szabályok értelmében a part menti épület kétszintes lehet, hanem hatalmas kiterjedésűt, valóságos bungalófalut), és ide jönnek az ír, angol, skót, német és francia nyugdíjasok is apartmant venni nyaralónak. Igaz, a válság itt is érződik, rengeteg a félbemaradt építkezés. Nem mindenki ijedt meg azonban: egy spanyol hotellánc, a Barceló bejelentette, hogy a közeljövőben nekifog egy négycsillagos szálloda építésének. Az ide tervezett beruházások nagyságára jól jellemző ez a példa: ötszáz szoba és 240 apartman lesz az új hotelben, melyet 2011-ben akarnak átadni. A hírt bejelentő sajtótájékoztatón elmondták, bíznak a szigetek turistakapacitásában, és szerintük addigra bőven vége lesz a válságnak.
Az is érdekes, hogy válság ide vagy oda, az idén ősszel fordult elő először, hogy a külföldön dolgozó zöld-foki-szigeteki állampolgárok hazaküldött pénzénél több külföldi befektetés érkezett az országba. A döbbenetes fejlődésre jellemző, hogy tíz éve még alig hatezer állandó lakos élt ezen a szigeten, most már húszezren vannak. Egy tonhalfeldolgozó üzemen kívül semmilyen ipar nincs, régen hajóval hozták az édesvizet (most a tengervizet sótalanítják igen drágán), a villany dízelgenerátorokról megy. A sziget kopár, semmi sem terem meg, mindent hajóval vagy repülővel szállítanak, ezért aztán a gyümölcs például kilónként egy euróval drágább, mint azokon a szigeteken, ahol helyben meg tudják termelni. Santa Maria faluban találok szállást, és a reggelinél kiderül, hogy a jókora panzióban én vagyok az egyetlen vendég. A település főutcáján egymást érik az ingatlanirodák, melyek a szigeteken árulnak telket vagy nemrég felhúzott épületet, de egyikben sem látok vevőt. Sor csak a váltóhely és nemzetközi pénzküldő szolgáltatás irodájában van, de ott legalább másfél órát kell ücsörögni. Váltanom kell valutát, ezért végigülöm, így van időm megfigyelni, hogy mindenki csak felvesz pénzt – minden bizonnyal az emigráns rokonok küldték haza a bankókat Portugáliából, Amerikából, Hollandiából és máshonnan. Most értem meg, miért énekel Cesaria Evora is állandóan a sodadéról, hiszen ez a szó honvágyat jelent, egész pontosan vágyakozást valami után, ami elmúlt.
Különben már ő is emigráns: a morna mezítlábas dívája Franciaországban él. Hiába világszár, itt a Sao Vicente-szigetről való egyszerű asszony maradt: vásároltam egy olyan képeslapot, melyen úgy néz a lencsébe, hogy az egyik kezében egy tyúk van, a másikban két tojás. Evorának már megszületett az utóda: a húszas éveinek legelején járó Mayra Andrade debütáló lemezét, a Navega című korongot 2007-ben a The Sunday Times az év albumának választotta. A Kubában született, de a Zöld-foki-szigeteken élő, bársonyos hangú lány a legjobb úton van a világhírnév felé. Érdemes még megemlíteni az ország másik zenei büszkeségét, az instrumentális zenét játszó Baut is. Kimegyek a partra, s bár a szezon még nem kezdődött el, mégis furcsállom a helyzetet: a szikrázóan fehér homokú, gyönyörű parton rajtam kívül nyolc turista ücsörög, és a türkizkék vízben sincsenek négynél többen a kilométernyi hosszú szakaszon. Én így nem szeretnék nyaralni, de ez az állapot ideális azoknak, akik csendre vágynak, és nem akarnak egyebet, mint naphosszat áztatni magukat a vízben, vagy bronzbarnára sülni a napon. Különben kemény meleg van, nappal harminc fok, éjjel huszonhat. És pára, mivel itt az idén úgy jelentkezett a globális felmelegedés, hogy évtizedek óta nem tapasztalt módon szeptemberben végig esett az eső.
Ennek megfelelően most szép számban vannak alattomos, apró szúnyogok, melyek megkeserítik az ember életét. Este szétnézek a faluban, és gyorsan kiderül, hogy igen hangulatos helyek vannak: ír korcsma, olasz, kínai, portugál étterem, afrikai tamtambár, nagyon jó kávézók. Csütörtök este mindegyik kongott az ürességtől. Különös hely ez: a turistáknak európai árakat szabtak, miközben az emberek harmadik világbeli színvonalon élnek, többnyire abból, amit a külföldön élők havonta hazaküldenek. Bonyolult ez a világ: innen elmentek az emberek szerte a világba dolgozni, s ahogy itt elkezdődött az ingatlanbiznisz, egészen új dolgot kellett a véletlenül itthon maradt helyieknek megtapasztalniuk, jelesül azt, hogy ide is megérkeztek a vendégmunkások. Lám, mindenhonnan van lejjebb: a szenegáli és bissau-guineai állampolgároknak ez az ország jelenti a „Nyugatot”. Most, hogy egyre több építkezés leállt, nincs szükség az olcsó munkaerejükre, de ők már nem akarnak hazamenni. Hiába vagyok a világ végén, itt is sikerül magyarra bukkani. Estrelo Noémi Réka a háromszéki Kovászna városból jött ide férjével, akit Bukarestben, a műszaki egyetemen ismert meg. Most a repülőtér műszaki berendezéseit karbantartó osztályt vezeti a hidraulikus mérnök végzettségű nő, aki autójával körbevisz az alig pár kilométer széles szigeten. Megállunk a Pedra de Lume sóbányánál, melyet 1805-ben nyitottak. Nem kell klasszikus sóbányára gondolni, tengervízzel árasztanak el területeket, és az elpárolgó víz után maradó sót összelapátolják. Az egyik ilyen medencében fürdőzők áztatják magukat, a só állítólag nagyon hatékony a különféle bőrbetegségek és a reuma ellen.
Holdbéli tájon járunk, nagy a csend. Jövőre már nem lesz így, a tervezők kicövekelték a következő megaberuházás, egy wellness-szálló alapjait.
Két nap elteltével átrepültem a Sao Tiago-szigetre, a Praia nevű fővárosba. Ez a legsűrűbben lakott sziget, itt él az ország félmillió lakosának több mint fele. Ez igazi zöld sziget, jelentős mezőgazdasági területtel, erdős dombokkal és magasra törő sziklaormokkal. Itt is találkozom magyarral: a közgazdász Fortes Mária Zsuzsanna Budapestről jött a nálunk egyetemet végzett férje után. Miközben jóféle fehérbort kortyolgatunk a Fogo szigetén szüretelt szőlőből (a közel háromezer méteres kráter – a vulkán legutóbb 1995-ben tört ki – oldalában kávét is termesztenek), arról beszélgetünk, hogyan válhatott a pár éve még erősen eladósodott szegény országból közepes jövedelmű ország, miközben nincs édesvizük és ásványi kincsük. A függetlenné válást követően, vagyis kevesebb mint harmincöt éve a lakosság hatvan százaléka analfabéta volt, és még a fővárosból sem vezettek kövezett utak semerre, az emberek pedig a külföldre ment rokonok által hazaküldött pénzből éltek. Ehhez képest ma több sziget rendelkezik nemzetközi repülőtérrel, kiváló autóutakkal, az iskolázottság közel száz százalék, az analfabetizmus már csak a legidősebb korosztályról mondható el, és a zöld-foki-szigeteki escudo konvertibilis az euróval. Sőt az ország két éve az Európai Unió különleges státusú tagja, és az egyetlen olyan afrikai ország, amelynek mind politikai, mind polgári szabadságfokát a Freedom House éves jelentései a legjobb kategóriába teszik.
A hogyan csinálták? kérdésre Mária egy érdekes és elgondolkodtató történetet mesél el. Amikor elkezdtek érkezni a nemzetközi támogatások, az ország vezetése úgy döntött, senki sem kap ingyensegélyt, hanem munkát adnak az embereknek. Figyelembe véve az ország adottságait (bazaltkőből például elég állt rendelkezésre), úgy határoztak, hogy a sok élőmunkát igénylő macskaköves utakkal hálózzák be az országot. Az ötlet bevált: villámgyorsan kiépült az ország kövezett közúthálózata, és sikerült leküzdeniük a lakosságot évek óta sújtó éhséget is, a nemzetközi donorok pedig ma is láthatják, hova lett a pénzük. A végiggondolt gazdaságpolitika meghozta az eredményét: az ország 1975-ben a világ legelmaradottabb országai közé tartozott, jelenleg Afrikában az előkelő harmadik helyet foglalja el.
A gyors változásnak azonban ára is van: megrendült ugyanis a közbiztonság. Ebben komoly szerepet játszik az a tény, hogy Amerikából hazazsuppolták a zöld-foki-szigeteki származású bűnözőket, akik eddig itt nem tapasztalt módszereket hoztak haza magukkal. Ráadásul jó tanítványokra leltek az Afrika szegényebb országaiból ide érkezett söpredékben, így ma már a helyiek szerint este csak úgy szabad utcára menni, ha nem viszünk fényképezőgépet és sok pénzt magunkkal. És lehetőleg ékszert sem, mert azt is levágják a turistáról, ha nem adja át önként. Az árak különben itt lényegesen szolidabbak, mint Sal szigetén, de a szálloda itt sem olcsó: a négycsillagos Oásis Atlántico egy éjszakára százegy euróba került, és ebbe az összegbe nem fért bele az internethasználat sem. A sziget különben gyönyörű: a nemrégiben a világörökség részévé nyilvánított régi erőd, vagyis a Cidade Velha megtekintése, a sziget hegyeinek megmászása vagy a fővárossal ellentétes oldalon lévő Tarrafal városka strandja kellemes kikapcsolódást nyújt az utazónak.
origo.hu
Rengeteg ember menekülhet el Debrecen környékéről
