Most mutatták be az új darabjukat, a Boldogság 69:09 című koreográfiát. Miből táplálkozik az előadás?
– A Boldogság 69:09 a gyermekkorom világát állítja szembe a mai korral. Azért választottam a hatvanas éveket, mert akkoriban voltak értékek, fontos volt a tradícióápolás. Nekem ez olyan misztikus világ, amelyet mind a mai napig példaként állítok magam elé. Akkoriban a férfiaknak és nőknek egyaránt volt tartása. Voltak erkölcsi, ideológiai és emberi alapok, amelyekhez mindenki ragaszkodott. Nekünk, negyveneseknek fontos, hogy ezeket a dolgokat ismertük, az, hogy abban az évtizedben már éltünk. A mostani fiatalok elveszettek, szükségük van azokra az értékekre, amelyeket mi fel tudunk mutatni. A mi a felelősségünk, hogy ne hagyjuk őket kallódni.
– Ebben segíthet a darab?
– Ez a fő célja, de közben az őszinte boldogsággal is szembesít. A múltban az udvarlás, egy ünnepi perc sokkal nagyobb tiszteletet érdemelt az emberek szemében, mint ma. Akkor nem a külcsín volt a fontos, hanem a tartalom, a beszélgetések, az emberi kapcsolatok. Új darabunk társadalomkritika is: a múltban örömet szerzett egy találkozás, egy szemkontaktus, ma az a „boldogság”, ha leisszuk vagy belőjük magunkat. Azért hívtam segítségül a táncdalfesztivál nosztalgikus dalait, mert a régi időket idézik meg, emellett persze megjelenik a mai kor elektronikus zenei világa is, jelezve, hogy honnan hova jutottunk el.
– Kritikusok szerint az ExperiDance kommersz irányvonalat képvisel. Ön mit gondol erről?
– Itthon a művészek és a kritikusok kizárólag egymásra reagálva alkotnak, figyelmen kívül hagyva a közönséget. A Pokol színei vagy az Ezeregyév meséi című előadásaink az én néptáncos múltamra való reakcióként születtek meg, de összetalálkoztak a nézők tetszésével. Nem akartam népszerű lenni, én is önmegvalósítóként hozom létre a dolgaimat. Én önmagamat alkotom meg, ám külön öröm, ha ez másoknak tetszik. Vannak olyan tánctársulatok, amelyek nagy összegű állami pénzt kapnak arra, hogy művészi előadásokat hozzanak létre, még sincs nagy közönségük. Van egy-két kritikus, akitől elfogadom, ha problémája van azzal, amit csinálok. Ám sokan semmit sem tettek le az asztalra ahhoz, hogy ilyet merjenek írni rólunk.
– A minőséget a popularizmussal hogyan tudja a táncban ötvözni?
– Attól, hogy a kalotaszegit nem bujkában táncoljuk, ettől annak táncművészeti értéke nem változik. Ha a táncosaimmal szteppcipőt húzatok fel, akkor a szatmári parasztember spiccvasalt csizmájának a hangját hallom. Sokak felületes ismerete az ír szteppre, vagy az amerikai countrytáncra korlátozódik. Én olyan csapatot akartam létrehozni, amely nem engedi, hogy a kultúránk értékei elkopjanak. Vallom, hogy haladni kell a korral és új formába kell önteni ezeket a stílusokat, hogy közérthetővé váljanak.
– Az előadó-művészeti törvény mennyiben befolyásolja a társulat munkáját?
– Társulatunk rangjának megfelelően nem elegendő állami támogatást kap, az előadó-művészeti törvény nekünk, táncművészeknek pedig egyáltalán nem kedvez. Központi játszóhelyünk, a Nemzeti Táncszínház kifejezetten rosszul járt: tárcaszínházként nem vonatkozik rá a bevezetett törvény, emellett pedig drasztikusan csökkentették a támogatását is. A táncszínház feladta, hogy ebben a műfajban értékeket hozzon létre, így ez nehézzé vált. A most kialakult helyzet ugyanis a dél-amerikai szindrómához hasonlatos. Sokan azon munkálkodnak, hogy kiirtsák hazánkban a kultúrát, amelynek a táncművészet is része. A politikusoknak sokkal fontosabb egy ingatlan, mint a táncegyüttesek jövője. Ezek az emberek az önös céljukon nem látnak túl. Hiszek abban, hogy az én generációm nem ilyen tragikus alkat annak ellenére, hogy az ország mai állapota nagyban rajtuk is múlott.
origo.hu
A Tisza 50 kórház felújítását akadályozza, Magyar Péter meg elmegy ezekbe balhézni
