Tíz szál tulipán

Mégsem legenda egy Erdélyben túrázó motoros  világhálón keringő levele: a Székelyhon nevű újság megtalálta az egyik főszereplőt. A kilencvenéves székelyderzsi Lidia néni öt osztályt járt, de harmincszakaszos verseket szaval unokáinak.

Egy hajlott hátú néni

A motoros világhálón terjedő levele
Túrázásaink során a székelyderzsi erődtemplom falánál induláshoz készülődtünk, amikor megállt mellettünk egy fekete ruhás, fejkendős, hajlott hátú néni. Egészséget kívánt, majd megkérdezte, honnan jöttünk.
Amikor válaszoltunk, ezt kérdezte:
– És Magyarország tényleg olyan szép, amilyennek mondják?
Nem várta meg a választ, hanem hiba nélkül elmondta Petőfi Sándor A magyar nemzet című versét.
Azután elmondta, hogy 88 éves az idén. És hogy fogadjunk el tőle valamit. A szatyrában volt pár tojás és négy, azaz négy szelet kalács. Ebből kettőt nekünk adott, hogy osszuk el. Egészséget kívánt, és elcsoszogott. Egy büdös kukkot nem tudtunk szólni. Én pedig leültem a székelyderzsi erődtemplom falához, és olyat tettem, ami rohadtul nem illik bele egy 40 körüli, erősen borostás túramotoros imázsába.
És arra gondoltam, hogy az itthoni, magukat bal- és jobboldali politikusoknak nevező, gátlástalan gazemberek, akik fröcsögő nyállal próbálják fekete-fehérre mosni az agyunkat, akik megosztanak, nem összekötnek, akik személyes érdekharcukkal több kárt okoznak ennek az országnak, mint eddig bárki, csak egyetlenegyszer jönnének el ide, és hallgatnák meg, ahogy egy 88 éves, görbe hátú öregasszony őszintén Petőfit szaval a boltból hazafelé, és négy szelet kalácsból kettőt odaad vadidegen embereknek. Talán elszégyellnék magukat, pont úgy, ahogy akkor, ott én. Talán elgondolkoznának azon, hogy vajon ki és miért tette őket oda, ahol vannak, és hogy mi dolguk a világban.

Mindenféle élelemmel, süteménnyel és jóféle borokkal megrakott kosarakkal érkeznek az emberek Budakeszin az Erkel Ferenc Művelődési Központba, a Buda környéki Székely Kör batyus szüreti báljába. A bejáratnál székely ruhás pár áll, hogy „hazai” köményes pálinkával és sajtos pogácsával kínálja az érkezőket. Mögöttük egy erődtemplom makettje, a szervezők ennek a felújítására ajánlották fel az est bevételét.
Elkezdődik a műsor, és a székelyderzsi templom lelkésze, Demeter Sándor Loránd elmondja: a székely ember akkor érzi jól magát, ha maga is ajándékot ad annak, aki segíteni akar rajta, ezért elhozta magával az unitárius egyházközség asszonykórusát és tánccsoportját. A fellépés előtt azonban bemutatja a vártemplomot, amely a Romániában található, világörökségi védettséget élvező számos műemlék közül az egyetlen magyar. Fő értéke a Szent László királyunk legendáját bemutató freskó, amelyet 1419-ben festett az ismeretlen mester. A vár védőfalainak kamráit ma is használja a lakosság: itt tárolják a füstölt szalonnát, kolbászt, füstölt húst, és senki sem nyúl a máséhoz, mert tudja, hogy ha megtenné, magára vonná az egész közösség haragját és megvetését. Megtudjuk, hogy ugyan közös magyar–román kormányhatározat mondja ki a Székelyföld és a Szászföld határvidékén lévő templom felújításának szándékát, a válság az erre szánt állami pénzeket is elvitte.
Az interaktív műsorban (a dalok, szavalatok alatt a lelkész a faluról és lakóinak hétköznapjairól készült fotókat vetít) a dalokból, szavalatokból és felolvasásokból szép lassan kibomlik a település hányatott története. Megismerjük a helyi szokásokat, köztük a kispünkösdnek is nevezett jégverés elleni határkerülést, amelyről a következőképpen emlékezik meg az egyházközség 1815-ben keltezett jegyzőkönyve: „ez az esztendő Dersnek az az emlékezetes szomorú esztendő, melyben a késő jégeső miatt nem aratott búzát, nem szedett törökbúzát, aratott pedig csak zöld zabot október végin. Bár ilyen esztendeje s ha még az ő hajnalára se virradna! Ennek emlékezetére kívánja az Eccla Innep gyanánt szentelni június utolsó szombattyát.”
Megrázó élményben volt részük a falu lakóinak a második bécsi döntés után: 1940. szeptember 11-én, a határvonal pontos kijelölése során éppen a falujuk előtt húzták meg az országhatárt. A szomszédos Kányád Magyarországhoz, ők pedig – Székelymuzsnával és Petekkel együtt – Romániához kerültek. A katonaköteles férfiak az első éjszaka átszöktek a két világot elválasztó László-hegyen, mert nem akartak román katonák lenni. „Isten veled, kicsi falum, kimegyek belőled… hiába hívogat kis falum harangja, úgyse jövök vissza többé a falumba” – énekelik a maiak azóta is a szökevény katonák nótáját.
Az előadás második részében felolvassák az említett motoros levelét, ám a nézők nem is sejtik, hogy épp a levélben szereplő öreg néni unokájától hallják a történetet. Előhúzom a zsebemből Molnár Melinda írását a Székelyhonból: a székelyudvarhelyi újságíró kolléga megkereste a nénit gerendás, tapasztott falu házában, nem messze a vártemplomtól.
Amikor az újságíró elmagyarázta neki, miért jött, az idén kilencvenesztendős Lidia néni elmerengett: „elbeszélt engem Magyarországon…” Emlékezett a találkozásra, a Petőfi-verset most is hiba nélkül el tudta mondani. Pedig csak öt osztályt végzett, egész életében a községházán takarított, és ő volt a falu dobosa is. Harminckét éve özvegy, három gyermeke közül egy meghalt, három unokája és ugyanennyi dédunokája van.
Visszaemlékezett, honnan is a versek szeretete. Amikor iskolába járt, a tanító bácsi szombaton egy verset tanított a magyar könyvből. A „román világban”, azaz a húszas évektől Derzsen csak szombatonként volt magyar oktatás. Könnyen, jól tanult, amit valahol meghallott, már tudta is. „Jő a fülembe, megmarad az agyamba’” – mondta, majd szépen gondozott kertjéből tíz szál tulipánt ajándékozott a látogatónak.