Tócsni és flódni

Gimnazistakorában Szarvas tűzoltózenekarában muzsikált, manapság a legkeresettebb zenészek közé tartozik. Dudál, szaxofonozik, s vonós hangszereken is játszik. Számos más és más műfajt megszólaltató együttesnek is tagja, igyekszik összekapcsolni az egymástól idegennek tűnő zenei folyamatokat.

Miként került kapcsolatba a zenével?
– Az általános iskolában ének-zene tagozatos voltam. Fuvolázni tanultam a zeneiskolában Kozák Lajos zenetanár irányításával, barátokon keresztül jött a rock, onnan az autodidakta gitáros alapállás, de volt egy pont, amely a zene eksztatikusabb oldalára terelt. Dankó Ervin barátom nyolcadikos koromban megmutatta, miként lehet fényorgonát készíteni a hangszóró-csatlakozóba dugott kis égőből, mindezt diszkózenére – nagyon elkapott a ritmus! A tűzoltózenekarnak – amelynek tizennégy évesen lettem a tagja – volt valami népikollégium-fílingje: a próbák meghitt hangulatban zajlottak, sokat beszélgettünk, az idős emberek meséltek a frontélményeikről és egyéb kalandjaikról, s az egymás iránti tisztelet is átlengte a próbák légkörét. A zenészek ráadásul nem csak fúvós hangszereken játszottak. Voltak, akik lakodalmakban is muzsikáltak, hegedültek, brácsáztak, bőgőztek, mindegyiknek volt váltóhangszere – mini zenésztársadalom élte ott az életét.
– A duda és a szaxofon mellett ön is játszik vonós hangszereken…
– Főleg brácsázom, de otthon hegedülni és bőgőzni is szoktam. Egyetlen felvétel jelent meg, amelyen bőgőzöm: Illés-feldolgozást játszom a Balaton együttesben az Illésék tiszteletére készült lemezen. Gitáros korszaka szinte minden zenésznek volt, még a karmesterekről is kiderül, hogy tudnak gitározni. Nekem is volt blueskorszakom. Ebben a periódusban találkoztam Szokolay Balázzsal, aki akkor még nem volt Dongó, s a mai napig tart a barátságunk. Sok hangzással a középiskolai években ismerkedtem meg. Tóth Tamással, a szarvasi dzsesszmágussal és Frecska Sándorral, zenerajongótársammal hallgattuk a lemezeket, amelyekkel be tudtak vezetni ebbe a világba. A dzsessznek egyből olyan kamrái nyíltak ki számomra, amelyeket nem a mainstream, nem a klasszikus dzsessz, hanem – utólag – a világzene elnevezést megelőző világzene kategóriába sorolnék. Ám ezzel egy időben volt egy másik vonal is: Molnár Miklós, aki később az Ökrös-együttesben Ökrös Csaba mellett másodhegedűsként játszott, ott tanított a szarvasi főiskolán, s a népzenét játszó Forrás együttes prímása volt. Nem tudom, mit tanított a főiskolán, de engem zenélni.
– A szakdolgozatát melyik intézménynek írta?
– A pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem tanárképző főiskolájára jártam ének-zene-karvezetés szakra. A gimnázium és a pécsi évek között volt egy másik korszakom, elég kemény négy esztendő. 1984-ben érettségiztem, s utána előfelvételisként egy évre behívtak katonának, mert felvettek a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskolára, ahová a leszerelést követően el is kezdtem járni. Ám három hónap után rájöttem, hogy a matematika nem az én világom. Így aztán elhelyezkedtem a szegedi temetői kórusban, amelyet mindenki hullakórusnak nevezett. Temetésekre kellett járnunk énekelni: előfordult, hogy egyetlen nap öt temetés is volt három temetőben, s rohannunk kellett a villamoshoz, hogy átérjünk a következő helyszínre. Barokk és egyéb stílusú kórusműveket énekeltünk, például Bachot és Brahmsot, mindent, ami az akkori rendszerbe belefért, ennek megfelelően egyházi zenét viszont nem. Hevesi Tamás és a zongorista Szaniszló is énekelt ott, én utánuk kerültem az alternatív művészek eme világi gyűjtőhelyére, ahol elég nagy volt a jövés-menés. Ebbe az életformába belefért az is, hogy táncházban zenéljek, valamint a 8.15-ös egyetemi színjátszó társulatnak zenét is írjak. Ez idő alatt fél évre katonának is visszahívtak, mert ennyivel tartoztam még a honvédségnek. Ebből a korszakból emlékezetes még az akkori zenekarom, a Nyitnikék együttes – talán lehetett volna belőle underground együttes. Amikor viszont édesapám meghalt, hazaköltöztem Szarvasra, s képesítés nélküli napközis tanár lettem a kisegítő iskolában. Ott jöttem rá, hogy a cigány gyerekek sokkal jobban taníthatók, ha cigány nyelven oktatjuk őket. Ezért megtanultam tőlük kicsit cigányul, s így véget tudtam vetni az anarchiának. Cigányul matekoztunk, s ekkor már azon veszekedtek, hogy az osztásnál mennyi a maradék. Pécsett még tanultam cigányul, de mára csak anynyit tudok: Tavesz baxtalo! – Legyél szerencsés!
– Édesapja mit szólt a szegedi életéhez, a hullakórushoz?
– Nem adta rá az áldását, de mindig hagyta, hogy szárnyaljak. Amikor 1982. március 15-én a barátommal Szarvason megkoszorúztuk a Nagy-Magyarország közepét, azaz nemzetszín szalaggal körbetekertük az azt jelző szélmalomszerű építményt, akkor is a magam feje után mentem. Állítólag a rendőrségen is tudtak arról, hogy mi követtük el ezt a cselekményt, szóltak is a keresztapámnak, aki akkor a bíróságon dolgozott, hogy ejnye-bejnye… Apám fiatalon, ötvenkét évesen ment el, de csak ezután tudtam dönteni a zenei tanulmányokról. Komoly felkészülésbe fogtam. Sikerrel felvételiztem, s a főiskolán nagyon jó tanári kar vett kezelésbe, amely mindenben segített. Főleg abban, hogy az alapokban megerősödjek, a lemaradásomat behozzam. Számomra a kemény zenetanulás volt a lényeg. A pécsi korszakom nagyjából egybeesett a Kispál és a Borz megalakulásával is, és kezdetben sokat koncerteztem velük. Mindemellett együtt dolgozhattam Kovács Mártonnal, olyan táncossal, aki többször megszervezte az Eleven fesztivált, ahol a népzene és a néptánc kortárs művészetként illeszkedett abba a folyamatba, amely a képzőművészet, a könnyűzene és a dzsessz terén jól érzékelhetően benne volt a fiatalok életében. 1991-ben megalapítottam Hárságyi Péterrel a Mecseki Free együttest. Több fesztiválon felléptünk például a Dresch Quartettel is. Pécs nyitotta ki az időt és a teret számomra, megmutatta, hol a világ közepe, és hol vagyok én a világban, mi a barátság, a szeretet, a szerelem, a testvériség, a szellemiség, a hit, a művészet. Ezért mindig úgy térek oda vissza, mintha maradnom kéne még.
– A főiskola után mégis elhagyta Pécset.
– Igen, mert a nagy kihívás Budapest. Tanári állást kaptam a Kassák Lajos Gimnáziumban, s onnantól 2008-ig sokfelé megfordultam mint énektanár. Például a Kürt gimnáziumban tanultam meg síelni a diákokkal. Illetve az a két év ebből kiesik, amikor a Honvéd Együttesnél zenéltem. A Honvéd táncegyüttes zenekarában játszani nemcsak fix munkát jelentett, hanem komoly művészeti feladatokat is kiosztottak ránk, de egy idő után az ottani elfoglaltságot nehezebben lehetett összeegyeztetni a Vízöntő együttessel, a Grencsó Kollektívával, a Kampec Doloresszel és a Dél-alföldi szaxofonegyüttessel, ezért visszatértem a tanításos zenéléshez. A Vízöntőben még játszom, de volt pár év kihagyás, amikor belefogtam saját dolgaimba, amelyek előretörése új korszakot nyitott az életemben. Ez úgy kezdődött, hogy megalakult az Ágoston-trió, s aztán ebből kinőtt az Ágoston dudás formáció, amely jelenleg Agostones néven éli virágkorát. A közönségnek az az igénye, hogy ha van egy kedvenc együttes, akkor az maradjon együtt. A Dél-alföldi szaxofonegyüttes klubjai a Közgáz-dzsesszklubban, majd a Benczúr utcai Postás-dzsesszklubban csodálatosak voltak, de egyszer csak megváltozott minden, s nem tudtunk együtt maradni. Jött más. A Zuboly is az Agostonesszal szinte együtt alakult egy váratlan ötlet alapján: születésnapi bulira kellett összeszerveznem egy bandát.
– A közeljövőben mi várható öntől?
– Létrejött egy kínai–magyar projekt. Neve még nincs a gyereknek, talán Pentaton együttesnek kereszteljük. Ezenkívül létezik egy szlovák–magyar klezmerformáció egy szlovák rapperrel, egy szlovák dudással, egy magyar rapperrel, egy magyar klezmerénekessel, egy magyar kobzossal, és magam is játszom benne. A zenekar neve: Tócsni és Flódni, amely ugyancsak hallat majd magáról. S tavasszal újra bemutatják Dudaversenyemet a Váci szimfonikus zenekarral. A többi legyen meglepetés!
– A családjáról hallhatnánk néhány szót?
– A család Őrbottyánban él, két kislányunk van, Lili és Rebeka, feleségem pedig történelem–filozófia tanár egy gimnáziumban Újpalotán.
– Annyiféle stílust képvisel, amennyi száz zenésznek is sok lenne. Ön minek nevezné magát?
– Én zeneközelítőnek, music navigatornak tekintem magam. Ugyanis azzal kísérletezem, hogy miként lehet összekapcsolni egymástól idegennek tűnő zenei folyamatokat. Amit teszek, az zeneszervezés: népzene, dzsessz, könnyű és nehéz zene, illetve meghatározhatatlan zene összehangolása. Énekóráimon is az volt a célom, hogy élményt adjak a diákoknak, s a rezgések tudójává alakítsam őket.