Ünnepi zene fekete-fehérben

Nem rossz mulatság Ákos-szeánszon lenni a kongresszusi központban. Hátradőlni a plüssben, lábat kinyújtani, mint a Fekete István-féle Roráte-novella hőse. Zenehallgatás úgy, ahogy otthon sose sikerülhet: oly széles „vászon”, hogy csak na, tiszta s nem túldöngetett hangzás, és sajtkukac skacok se birkózzák le hátadról az élményt. Most pedig itt az új koncert-DVD: először érzem, hogy filmre sikerült vinni az estét. Pedig nem is pont azt vették filmre.
Ákos régóta klasszicizál. Többször újrahasznosítja dalait, és rítussá teszi, hogy sokan és sokfelé évente összegyűljünk együtt hallgatni meg újra azokat. Újracsomagolva. Mert igazán új anyagként a 2006. őszi, korszakhatárt jelentő Még közelebb óta csak kettő gazdagítja a repertoárt, a jól sikerült Negyven és a kevésbé eltalált Gumicukor. Visszatért ugyanakkor két másik nóta, amelyben szerintem már senki se reménykedett: Czomba Imre Ludas Matyi-dala (a Revans című táncmű epilógusa), és Phil Collins rajzfilmslágere, a Gyermekember – mindkettő Ákos szövegével, persze. És ezúttal is van külcsín, az ünnepi zene színe most fekete és fehér, elsőrangú portréfotókkal.
Visszatérve a házimozizásra, van egy-két eltérés, amelyet anno a helyszínen nem vagy nem így tapasztaltunk (Magyar Nemzet, Ákos-kurzus haladóknak, 2009. május 2.). Áll ez a képszögekre: nem túlrángatott a film, passzol a nézelődős koncepcióhoz. Még jobban megragad a – különösen a szmokingos első félidőre jellemző – takarékos, az unplugged helyzethez képest is finomított, sose túlrojtozó hangszerelés. Ákos két gitárosa mellett a virtuóz, de itt szellősen doboló Dorozsmai Péter tűnik fel: ha ütősakadémiát alapítanék, ő ízlést tanítana ott. Bámulatos fickó.
Így utólag bámulom meg azt is, ahogy az Őszi tájképre helyezi Ákos egyik angol dalverzióját. Mum’s Dying, szűzfehér a hó, miközben az énekesi arc sötétben marad – nem ez jut eszünkbe először Ákosról, de nagyon illő most a szemérem: a negyvenediken a születés másik főszereplőjének hiányát idézi a fiú.
Fontos-e, hogy humoros konfokat mondjon az énekes? Nem. Például tehet lírai vallomást is. Vagy szót se szól, csak muzsikál. Ákos jelenetes „stand up”-ja azonban márkavédjeggyé lett, mégis jó döntés, hogy az este egyetlen közéleti poénját félig elhagyja a lemezről, hisz az közgyűjtemények köteles példányává is válik. Így marad a mértékletesség, amely az egyik legbecsülendőbb erény – késő korok szakdolgozatíróinak meg a töprengés: a szegény ember libáit ingyér’ átvevő Döbrögi hangsúlyos utalása mire vonatkozik.
Nagyjából idáig töprenghet az ember, ha házimoziban üli meg Ákos negyvenedikjét. Aztán lebirkózzák a sajtkukacok róla is a szmokingot.
(Ákos: 40+ DVD, 2009)