Vallásháború számokkal

Nem tartalmaz a 2011. évi népszámlálásról elfogadott törvény vallásra vonatkozó kérdést, amit több szakértő és a köztársasági elnök is kifogásolt. Vukovich Gabriella, a Központi Statisztikai Hivatal volt alelnöke úgy érvelt, hogy az egyházhoz, valláshoz való kötődés „fontos kulturális kérdés, az identitás része, befolyásolja az emberek világszemléletét, társadalmi magatartását”, ezért ismerete feltétlenül indokolt. Sólyom László a joggal érvelt: a valláshoz és egyházhoz tartozásra vonatkozó adatok gyűjtése szerinte azért indokolt, mert a „vallási és általában is a világnézeti meggyőződés – a nemhez és a nemzetiséghez hasonlóan – az Alkotmány alapján a személyiség lényegi vonásának tekinthető”. Kifejtette, hogy hamis az a vád, mely szerint e kérdés hitvallásra kényszerítés, mivel az adatszolgáltatás önkéntes, ahogy hamis az is, hogy az adatgyűjtés ellentmondana az állam és az egyház szétválasztása elvének.
A törvényt az Országgyűlésnek megfontolásra visszaküldő köztársasági elnököt balliberális oldalról durva támadások érték. A szép nevű és ismeretlen munkásságú Joggal a Jogállamiságért Egyesület nyílt levelében arról beszélt, hogy a magyar állam a magyar állampolgárokat „népszámlálásügyben egyszer már csúnyán becsapta, és gátlástalanul visszaélt a hiszékenységével és a bizalmával”. A magyar történelem vérzivataros századainak ismerői azonnal rávágják, mire is történhet ezzel utalás: a második világháború utáni német (sváb) kitelepítésre, mert a kitelepítendők névsorainak összeállításához az 1941. évi népszámlálás kérdőíveit is felhasználta a korabeli baloldal (kommunisták, szocdemek, parasztpártiak), bár az akkori jobboldal (kisgazdák) se ellenkezett nagyon, aki mégis megtette, azt lefasisztázták, lenácizták és lenémetbérencezték, a demokrácia ellenségének bélyegezték. Mint kiderült azonban, a szép nevű és ismeretlen munkásságú egyesület nem erre gondolt, hanem a nem is oly régen volt Orbán-kormányban találta meg az állampolgárok csúnyán becsapóját, a hiszékenységükkel és bizalmukkal gátlástalanul visszaélőt.
Az Orbán-kormány mindezt a rosszat egyház-finanszírozási ötletével érdemelte ki. A következővel: az egyházaké a személyi jövedelemadó adózók által felajánlott egy százaléka. Ha minden adózó felajánlást tesz, akkor az egyházak összességéé az szja-bevétel egy százaléka – de, mint tudjuk, nem minden adózó tesz ilyen felajánlást. Ha az egyházi felajánlások összege nem éri el a személyi jövedelemadó 0,8 százalékát, akkor azt az állam erre a szintre kiegészíti. Ez 2008-ben bő kilencmilliárdot jelentett volna. Ezzel, emlékeim szerint, senkinek nem akadt különösebb problémája.
Az Orbán-kormány azonban nem azt a megoldást alkalmazta (volna), hogy az egyes egyházaknak felajánlott pénzeket azonos kulccsal felszorozva elérjék a 0,8 százalékot. A következőképpen gondolkodott: egyrészt személyi jövedelemadót kizárólag az aktív keresők fizetnek, a fiatalok és az idősek nem, de az egyház az ő egyházuk is. Az egyházak között pedig különbség lehet abban, hogy sok vagy kevés, fiatal vagy idős hívük van a keresőképes korúakhoz viszonyítva. Másrészt nem lehet attól a szemponttól eltekinteni, hogy egyes egyház híveinek jövedelme alacsonyabb lehet, mint más egyházaké. Az adófelajánlás végül is pénzzel szavazás. 2008-ban például 1224 személy vallott be 50 milliónál magasabb személyi jövedelmet, és fizetett átlagosan 36,3 millió forint személyi jövedelemadót. Ebből 363 ezret ajánlhattak fel egyházuknak. Akik csupán havi (bruttó) háromszázezret kerestek – mely igencsak sokaknak lehet az irigység tárgya – nem egészen tízezret. Igaz persze, hogy 3,6-3,7 millió közé eső személyi jövedelmet közel 24 ezren vallottak be.
Az Orbán-kormány úgy gondolta, hogy a pénzzel szavazást ki kell egészíteni – hangsúlyozom: kiegészíteni, nem felváltani – a demokrácia egy ember, egy szavazat elvével. Mert a demokrácia már csak ilyen: a száz leggazdagabb ember szavazata is csak annyit ér, mint a száz legszegényebbé. Az ország nem részvénytársaság, amelynek tulajdonosai a közgyűlésen annyi szavazatot adnak le, amennyi részvényt birtokolnak. Hogy pedig az egyes ember egyetlen szavazatát melyik vallásra-egyházra adja le, az leginkább a népszámlálásból derülhet ki. Főleg, ha a népszámlálási biztosok e kérdésnél közlik a megszámláltakkal, hogy válaszának szerepe lesz egyházának állami támogatásában, és nincs mitől félnie – már ha egyébként félni akarna –, a kérdőíven nem szerepel név.
Akárhogy próbálom megérteni a balliberálisok támadását az egyház-finanszírozás kapcsán a népszámlálás vallási-egyházi hovatartozást firtató kérdése ellen, nem jut eszembe más, mint antidemokratizmusuk. Balliberális polgártársainknak valahogy nem megy a demokrácia. Értem én, hogyne érteném az okot: közelednek a választások, ideje hát kirobbantani a vallásháborút. Vagy legalább egy jó kis kultúrharcot.
Ha tévednék, és más lenne a tét, megmondják a számok. Nézzük hát a számokat! A 2001. évi népszámlálás úgy találta, hogy az ország lakosainak 51,9 százaléka katolikus, 15,9 százaléka református, 3 százaléka evangélikus, míg izraelitának 0,1 százalék vallotta magát. A megszámláltak 14,5 százaléka mondta azt, hogy valláshoz, felekezethez nem tartozik (lényegében ateista), míg 10,1 százaléka nem válaszolt, 0,7 százaléka esetén pedig a válasz vagy ismeretlen, vagy nem is volt. Ha úgy tekintjük, hogy utóbbiak nem szándékoztak a számlálóbiztosnak megnevezni vallásukat, egyházukat (de az van, különben ateistának mondták volna magukat), akkor a népesség 84,7 százalékának van vallása, egyháza. Ha ezt tekintjük 100 százaléknak, akkor a következőképpen oszlott meg a valláshoz, egyházhoz tartozók aránya: katolikus 61,3 százalék, református 18,8 százalék, evangélikus 3,5 százalék.
Nézzük, hogy ettől mennyiben tér el az egy- százalékos adófelajánlások mutatta kép. (Az általam elérhető adatok 2004 – egyes esetekben 2002 – és 2008 közöttiek.) A személyi jövedelemadót fizetők kissé több mint ötöde, ha csak az alkalmazásban állókat (az összes közel kilenctizedét) nézzük, 23-25 százaléka tesz felajánlást. A felajánlott összeg a lehetséges maximum 28-29 százaléka, ha csak az alkalmazásban állókat nézzük, akkor 30-31 százaléka. Ebből látható, hogy egyházaknak, vallási közösségeknek jellemzően az átlagosnál jobban keresők tesznek felajánlást.
A felajánlást tévők 61-64 százaléka katolikus. Arányuk 2003-ban még 64,3 százalék volt, legutóbb már csak 61,1 százalék, a csökkenés trendszerű. A javukra felajánlást tévők száma azonban emelkedik, kissé több mint négyszázezerről a félmillió közelébe. A katolikusok részesedése az összes felajánlásból kissé elmarad létszámarányuktól, 97-99 százalék között van.
A katolikusokkal szemben a reformátusok aránya folyamatosan növekedett, bár nem sokkal: 19-ről kissé 20 százalék fölé. Míg a felajánlások összegéből a katolikusok részesedése alulról közelíti létszámarányukat, a reformátusoké felülről (100-102 százalék). Csak kissé keresnek jobban a katolikusoknál. Nem így az evangélikusok, akik az átlagnál 10 százalékkal többet adóznak. Létszámarányuk 5,5-5,7 százalék között van. Érdekesség, hogy míg az adófelajánló katolikusok létszámaránya és a 2001. évi népszámlálás során mért arányuk megegyezik (legalábbis az évtized második felében), addig a reformátusok és az evangélikusok – utóbbiak különösen – alulreprezentáltak a 2001. évi népszámlálásban. A három elismert keresztény egyházat az adófelajánlók 86,8 százaléka támogatja (2008), a támogatás összege ettől csupán hajszállal marad el (az időszak egészében 99 és 100 százalék között volt). A támogatók aránya némi csökkenést mutat (2003-ban még 89,5 százalék volt).
A negyedik elismert vallás (az 1895. évi egyházjogi törvény terminológiájával) a zsidó, a II. világháború körüli események (különösen a holokauszt) következtében összeomlott. Ma öt szervezet sorolható közéjük, a legnagyobb a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége (Mazsihisz). Létszámarányuk az időszak elején még 1 százalék felett volt, mára ebből 0,1-0,2 százalék eltűnt, de ez nem járt létszámcsökkenéssel. A zsidó hitközség átlagos adófelajánlója kétszer annyi adót fizet, mint az országos átlag. (Ami nem azt jelenti, hogy az átlagos zsidó adófelajánló az átlag kétszeresét keresi, lévén személyi jövedelemadó rendszerünkben némi progresszivitás.)
A kisegyházak-kisvallások (mármint Magyarországon) profilja már e kevés adatból is kirajzolható. A jehovisták, amelynek hívei zömében közismerten szegények közül kerülnek ki, létszámarányukhoz képest 50-58 százalék adófelajánlásban részesülnek, ami – némi meglepetésre – trendszerűen emelkedik, miközben arányuk változatlan (0,9 százalék körüli). Meglepő módon a gazdagnak gondolt, magasan kvalifikált hívőket magához vonzó Hit Gyülekezete esetén ezek a számok 56-62 százalék, miközben létszámuk és arányuk is lendületesen gyarapodik (2008-ban két százalék fölé kerültek). A krisnások stabilizálódni látszanak valamivel 1,5 százalék alatt, míg az adófelajánlások az átlagost 16-21 százalékkal haladják meg.
Mindebből következtethetünk a balliberálisok céljaira. Nyilvánvaló, hogy a keresztény nagyegyházakra kívántak csapást mérni, de ezt nem érték volna el, sőt. A katolikusok pozíciója így is, úgy is ugyanaz, míg a reformátusok és evangélikusok számára kedvezőbb az adófelajánlás alapulvétele. A népszámlálás adatainak felhasználása esetén a szegény kisembereket soraikban tudó, döntően vidéken működő keresztény gyülekezetek, szekták, kisegyházak stb. helyzete erősödött volna. A módosabb híveket, támogatókat soraikban és maguk mögött tudó, gyakran külföldi hátterű és onnan is támogatott, több esetben „divatos” jelzővel is illethetőké viszont romlott volna.

A szerző szociológus, közgazdász