A politikus Barack Obama

Barack Obama és (média)tanácsadói hetek óta fokozták a feszültséget és olyan bejelentéseket helyeztek kilátásba, amelyek tisztázzák az Egyesült Államok afganisztáni és tágabb értelemben közép-ázsiai stratégiai elképzeléseit. A várva várt West Point-i beszéd azonban nem a regény- vagy drámairodalom hagyományos, hanem a posztmodern konvenciók szabályainak engedelmeskedett: a tetőpont helyett antiklimax következett. Sőt, a kibontakozás helyett inkább úgy tűnik, hogy a főszereplő még jobban belebonyolódik az egyre inkább kilátástalannak tűnő helyzetbe.
A szereplőknek egyszerre több különböző közönség elvárásainak kellett volna megfelelniük. Mivel a beszéd alapján mindenkit szerettek volna kielégíteni, nem csoda, hogy senkit sem sikerült maradéktalanul. Igaz, ez önmagában még nem lenne baj, hiszen az ismert közhely szerint a diplomácia a lehetőségek és kompromisszumok művészete, de a félmegoldások egy idő múlva visszaüthetnek. Márpedig úgy tűnik, hogy az amerikai elnök által felvázolt stratégia, az eléréséhez hozzárendelt eszközök, valamint a célok megvalósításához elképzelt időkeret nincs összhangban egymással. Politikailag ez robbanékony elegyet jelenthet Barack Obamának: pontosan a következő elnökválasztás előtt kell majd valószínűleg újfent módosítani a stratégiát és/vagy a célokhoz vezető utakat.
Minden politikus elsősorban a hazai közönségnek játszik. Barack Obama hátországa, a demokrata párt közepe és baloldala alapvetően háborúellenes, s már eddig is csalódtak, amiért elnökük sok szempontból elődje, George W. Bush külpolitikáját folytatja – más retorikai eszközökkel. Nekik az elnök most ígéretet tett arra, hogy belátható időn belül, az elnöki ciklusa végéig „befejezi a háborút”, és már másfél év múlva elkezdi kivonni a csapatokat, amelyeknek a létszámát különben szűk egy év alatt megháromszorozta (beleértve a most megígért harmincezer fős növelést) kb. százezer főre. A csapatok létszámának a növelésével a demokrata héják és a republikánusok kedvére tett. A kérdés azonban az, hogy ez a létszám (valamint a szövetségesek hadereje) elegendő lesz-e aránylag rövid idő alatt megtisztítani Afganisztán területét az al-Kaidától, kiképezni és megerősíteni egy több százezres afganisztáni hadsereget, és arra kényszeríteni a tálibokat, hogy ne próbálják megdönteni Hamid Karzai kormányát. Mellékesen pedig felvenni a harcot a drogkereskedők ellen, amennyiben azok nem a CIA-nak dolgoznak, és nincsenek rokonságban a jelenlegi afgán vezetéssel. Ha Obama elnök a menetrend alapján befejezi az afganisztáni missziót – bár óvatosan megjegyezte, hogy az időhatárokat az „aktuális helyzet” befolyásolhatja –, akkor azzal a váddal szembesülhet a 2012-es elnökválasztáson, hogy erélytelen külpolitikus, ha pedig nem tartja magát a menetrendhez (s ez a lehetőség valószínűbb), úgy elidegeníti leglelkesebb támogatóit.
Az afganisztáni háborúnak a választási meggondolásokon kívül más, súlyosabb belpolitikai vonzatai is lehetnek. Előfordult már az amerikai történelemben, hogy egy reformelnök politikai karrierjét egy háború törte ketté – Lyndon B. Johnsonról és a West Point-i beszédben is felidézett vietnami háborúról van szó (igaz, Obama elnök elvetette a párhuzamokat). Márpedig a számítások szerint minden egyes katona egyéves afganisztáni állomásoztatása egymillió dollárba kerül. Johnson annak idején a „szegénység elleni háborút” vesztette el otthon, mert Vietnam túl sok pénzt emésztett fel; most Obama elnök ambiciózus egészségügyi reformjának a sorsa is kockán foroghat, hiszen az is évente körülbelül 80-90 milliárd dollárba kerül, és az Egyesült Államok a számára egyre kedvezőtlenebb nemzetközi gazdasági és pénzügyi környezetben egyre több hátrányt szenved a lassan szinte kezelhetetlen ikerdeficit miatt. Ráadásul figyelmeztető jel lehet, hogy az Egyesült Államok otthon veszti el a háborúkat – az afganisztáni beavatkozást már csupán a lakosság 45 százaléka támogatja, s Barack Obama ottani politikája a megkérdezettek mindössze 35 százalékának a jóváhagyásával bír.
Egy másik közönséget, természetesen, maguk az afgánok alkottak. A számukra szóló üzenet lényege, hogy az Egyesült Államok nem hajlandó vakon támogatni a kormányzatot. Hamid Karzainak véget kellene vetni a mértéktelen korrupciónak, biztonságot kellene teremteni az ország területén, tisztes megélhetést kellene adni az emberek kezébe (a máktermelés helyett), s – általánosságban – a good governance gyakorlatát kellene megvalósítani. Ha lehet, ez még az amerikai hadsereg előtt álló feladatoknál is reménytelenebbnek tűnő kívánság – főleg belátható időn belül. A gyakorlatilag Kabul polgármesterének számító Karzai és köre inkább tűnik a probléma, semmint a megoldás részének. A legnagyobb akadály azonban az, hogy az amerikaiak évszázados törzsi, vallási, kulturális hagyományokat kívánnak megváltoztatni pár év alatt, s erre a legjobb akarattal sem lehetnek képesek. Ráadásul a hőn óhajtott civil társadalmat még több katona jelenlétével szeretnék megteremteni, amit az elvben együttműködni óhajtó önérzetes afgánok jó része is elutasít.
Az afgánok mellett a másik közvetlen célközönséget pakisztániak alkották, akiknek ugyancsak egyre kevésbé tetszik a darab, bár alapvetően azért támogatják az amerikai katonai jelenlétet Afganisztánban, mert attól tartanak, hogy az Egyesült Államok távozásával ősellenségük, India fogja majd betölteni a keletkezett hatalmi űrt. Ugyanakkor a pakisztáni titkosszolgálat és a tálibok, valamint az al-Kaida afganisztáni csoportjai nem feltétlenül ellenfelek mindig és mindenhol. A valóságban Pakisztánnak nagyobb aggodalomra kell okot adnia Washingtonban és a világ más fővárosaiban is, mert egy egyre inkább széthulló központi hatalom és erősödő szélsőséges mozgalmak jellemzik az országot. A döntő különbség az, hogy nukleáris hatalomról van szó, és a kasmíri helyzet, valamint az állandósult indiai–pakisztáni feszült viszony könnyen háborúba torkollhat. Washington nagy nyomást gyakorol Iszlámábádra azért, hogy agresszívabban lépjen fel az északnyugati és északkeleti törzsi területeket ellenőrzésük alatt tartó erők ellen, amelyek Afganisztán déli részével együtt lényegében egy Pastunisztánt alkotnak. Ugyanakkor azonban az Afganisztánban elköltött összegek és a Pakisztánnak különböző címeken juttatott támogatások között nagyságrendi különbség van az előbbiek javára.
A színpadtól kissé hátrább foglal helyet Kína, India, Irán, Szaúd-Arábia és Oroszország. Mindegyiknek megvan a maga geopolitikai érdeke Afganisztánban, illetve az amerikaiak afganisztáni lekötöttségében. Kína – többek közt – nem kívánja, hogy India pozíciót nyerjen, mert regionális vetélytársa Újdelhi. India, részben, azt szeretné megakadályozni, hogy Pakisztán ne erősödjön meg egy potenciális pakisztáni–tálib együttműködés során. Irán nyilvánvalóan érdekelt abban, hogy az amerikai erők minél több helyen legyenek lekötve, bár nem pont a szomszédságban. (Egy közkeletű, kissé keserű iráni találós kérdés úgy hangzik, hogy melyik két ország határos kizárólag az Egyesült Államokkal? A válasz: a másik Kanada…). Szaúd-Arábia radikális vallási körei a Nyugat elleni háború fő pénzügyi támogatói között találhatók. Oroszországnak pedig az alacsony intenzitású konfliktusokban apránként relatívan gyengülő Egyesült Államok az egyik globális stratégiai álma.
Az amerikaiakat Afganisztánban támogató 42 ország papíron többet jelent, mint a valóságban. Az Obama elnök által kért csapaterősítések egy részét fogják csak a szövetségesek megadni (5–8 ezer fő között, feltehetően a 2010. januári londoni konferencia után); viszont egyes országok, így Kanada és Hollandia már jelezték, hogy 2011-ig kivonják katonáikat. A hivatalos megnyilatkozások ellenére a szövetséges kormányok többsége, nem is szólva a közvéleményről, nem hisz az afganisztáni misszió értelmében és megvalósíthatatlannak tartja a célokat, akár még azt az erősen redukált elképzelést is, hogy az al-Kaida legalább ne használja Afganisztánt kiképzési területnek – ha ugyanis a szövetségesek kivonulnak az országból, a gyenge központi hatalom nem tudja majd egyedül megakadályozni ennek bekövetkezését. Ami Afganisztánban tartja őket, az elsősorban a szövetségi lojalitás: az Egyesült Államok és európai szövetségeseinek döntő többsége alapvetően másként ítéli meg egyrészt a rájuk leselkedő veszélyeket, másrészt azt, hogy azokkal szemben milyen eszközökkel kell harcolni.
Az elnökválasztási kampány során a demokrata jelöltet, többek közt „No drama Obama”-ként ismerte meg a világ. Az államférfit a politikustól azonban az különbözteti meg, hogy adott esetben drámai döntéseket tud hozni. Barack Obama a West Point-i beszéddel sem került még az utóbbi kategóriából az előbbibe.

A szerző egyetemi docens