(a tükör meddig homályos )

Én nem tudom, hogy Magyarországon jelenleg hány ember érez bűntudatot és lelkifurdalást. Egyetlenegyet ismerek csak közelebbről: saját magamat, de az én bűntudatom eredendő, s olyan kitartó, hogy végigkísér egész életemen. Hogy mit bánok és mit nem, aligha tudnám megmondani, lelkifurdalásom – ha annak nevezhetem a szorongást – a magam módján absztrakt, így kivédhetetlen, s leginkább gondolataimra és mulasztásaimra vonatkozik. De tegyük fel, hogy most nem rólam van szó, s nem is általánosságokról, „meg nem gondolt gondolat”-okról, hanem szellemi cselekvésről, az úgynevezett írástudók felelősségéről. Ha helytálló a megfigyelésem, az írástudóknak kollektív tudatuk van, de ez a tudat valahol a távoli múltban kettévált, s így külön-különnemű. Vannak haladó tudatok, és vannak maradiak. Maga az írás pedig nem egyéb, mint ennek kifejtése, az emberi gondolkozás és szokásrend ilyen vagy olyan jellegű befolyásolása. Keveseknek adatik meg az a szerencse, hogy középütt maradva mutatják be a világot és a történéseket, s lelkük, szellemük tükre nem torzít, megtévesztve az elvarázsolt kastélyba betévedőket.
Fogalmam sincs, hogy a politikusokat az írástudók közé számíthatjuk-e, mert meggyőződésük nem csupán szóban, hanem tettekben is megnyilvánul, és gyakorlati értelemben befolyásolja a társadalmat. S míg az írástudó mintegy lelki parancsra, a saját maga által helyesnek vélt gondolatokat igyekszik közkinccsé tenni, a politikus a hatalomért mond és tesz emezt, amazt. Nincs értelme tehát azt kérdeznünk, hogy mondjuk Lendvai Ildikó érez-e bűntudatot vagy lelkifurdalást az ország jelenlegi helyzetéért, hiszen ő annak a pártnak az elnöke, amelyik ezt a helyzetet hét és fél évnyi keserves hatalmi tevékenységével létrehozza. Így azt mondhatjuk, hogy L. I .pályafutása zenitjére ért, s mint írástudó-nyelvelő bizonyos értelemben diadalt aratott. Gyurcsány Ferencet sem célszerű faggatni erről a kérdésről, bár ő valósággal megtestesíti az „írástudót”, Shakespeare és Jago egy személyben, teremtő és teremtett.
Ismétlem, most nem a politikusokra, s különösen nem az ilyen nagyságokra gondolok, hanem az icuripicuri írástudókra (zsurnalisztákra, közírókra, tévés személyiségekre, rádiós szófacsarókra), akik mindent megtettek azért, hogy ez a most végóráit élő, „haladó” hatalom létrejöjjön és fönnmaradjon. Arra a siserahadra gondolok, amelyik húsz esztendő óta azon munkálkodik, hogy a tükör ne csak homályos, hanem merőben torz legyen, s az emberek ehhez a látszat torz világhoz idomuljanak. Egyszer, hajdanában-danában, ha emlékezetem nem csal, a jó Farkasházy Tivadar egy sajátos remekművet közölt, amely nem állt másból, mint felsorolta azokat a „kiváló személyiségeket”, köztük számos írástudót, akik Magyarország helyes szellemiségéért, erkölcsi tisztaságáért, egyáltalán a magyar népért oly sokat tettek, ennek a tevékenységnek szentelve nem mindennapi tehetségüket, szürkeállományukat, egész lényüket. Az, aki e kiválóságokat felsorolja, nyilván magát is közéjük tartozónak érzi. Különben hogyan tehetne különbséget jó és rossz között? A névsorban, élükön Árpi bácsival, az úgynevezett liberalizmus legmerészebb, legszentebb, legkeményebb harcosai szerepeltek. Sokan közülük ma is itt élnek, habár kissé megkopva és elbizonytalanodva körünkben.
Ideje volna megkérdezni tőlük: van-e bűntudatuk azért, hogy „háttérsugárzásukkal” támogatták azt a liberálszocialista erőt, amely Magyarországot idáig juttatta. Van-e némelyikükben lelkifurdalás? Felrémlik-e bennük az a gondolat: hátha tévedtünk. Hogy nyilvános vezeklésre számíthatunk-e, én nem tudom…