Ön szerint a személyes történelem, a kisemberek drámai történetei segítenek abban a mai tizenéveseknek, hogy megértsék, megérezzék, milyen lehetett az általuk már nem ismert Kádár-korszak?
– A film személyes sorsokon keresztül képes valamit érzékeltetni egy letűnt kor levegőjéből. A magyar határőr és az általa lelőtt német családapa drámája az első perctől számomra is személyes ügy volt, ugyanis én is éppen annyi idős voltam, mint a magyar határőr, sőt akkor én is sorállományú katonaként szolgáltam. Úgy gondolom, hogy ők mindketten áldozatok, egy abszurd történelmi helyzet áldozatai, és nem érzem, hogy dokumentumfilm-rendezőként és emberként ítélkeznem kellene.
– Elég ritka az elmúlt húsz év történetében, hogy valaki kamera elé álljon, és vállalja, amit tett. Nehéz dolga volt, amikor a határőrt felkereste?
– Ez egy nagyon szép és megható történet. Meglepően könnyen megtudtam, hol lakik. Kamera nélkül mentünk oda. Amikor becsöngettünk, egy velem egyidős asszony nyitott ajtót, és azt mondta: „Már vártuk magukat. Tudtuk, hogy egyszer el kell mondanunk, ami történt.” A férje egyébként még dolgozott, nem volt otthon, de az asszony azt mondta, menjünk vissza két óra múlva, és meglesz az interjú. Viszszamentünk kamerával, és már a férfi nyitott ajtót. Filmes életem legrövidebb, de egyben legintimebb beszélgetése következett. Tudtam, csak keveset szabad kérdeznem. Felvettük, éreztem, mindent őszintén mondott, szinte izzott a levegő. Hetekig rágódtam azon, hogy amit most kiadott magából, része lehet-e a filmnek, kivihetem-e a nyilvánosság elé. A felesége végig fogta a kezét, ez az apró mozzanat engem is megerősített, jó úton járok.
– És mit mondott a német férfi özvegye?
– Aachenben találkoztunk először, ahol ma él. Körbemutatott a belga, holland, német hegyekre, és azt mondta: „Határok nem léteznek!” Ez a rövid mondat ennek az asszonynak a szájából, aki a férjét a határon vesztette el, nagyon szíven ütött. Ez volt a legelső forgatási napom, de éreztem, hogy ezzel a gondolattal kell zárnom a filmet. Weimarban pedig a fiával találkoztam, aki ugyanarra az egyetemre és ugyanarra a szakra járt, ahová annak idején az apja, és azt mondta, ha most úgy lenne minden, ahogyan az apja halála idején volt, ő ugyanúgy elindulna a határon át, ahogyan az apja tette. Úgy gondolt az apjára, mint egy hősre. A fiú egyébként hatéves volt, amikor a tragédiát átélte, évekig akkurátusan rajzolta a szörnyű esetet. De anya és fia is képes volt megbocsátani, nem vádolnak, és nem keresnek bűnösöket.
– A dokumentumfilmesek sokszor nemcsak a közgondolkodást, hanem még a tudósokat is megelőzik a történetek közreadásában, feldolgozásában. Ön szerint mit jelent húszévnyi távolság az időben?
– A miskolci konferencián többen azt mondták, még idő kell, úgy ötven év, hogy helyükre kerüljenek a dolgok, de szerintem húsz év után is kezdhetjük érteni és értelmezni, mi történt velünk. A Nyugat is most, az évforduló kapcsán kezd figyelni a történtek jelentőségére.
– Nem gondolt arra, hogy ha ekkora az érdeklődés a korszak iránt, érdemes lenne mesélni róla még?
– Dehogynem. Személyes kapcsolataimon túl beleástam magam korabeli cikkek, filmdokumentációk és levéltári anyagok tanulmányozásába, így találtam néhány gyöngyszemet. Van egy történetem két alezredesről, egy németről és egy magyarról, akiket egy különös párhuzam, egy történelmi pillanat és a politikai háttéralkuk szövevénye köt össze. Sikerült őket összehoznom, leforgattam életük első találkozását, ez lehet egy újabb dokumentumfilmem alapja. Egyébként a magyar alezredesről Angela Merkel néhány hónapja pozitív példaként emlékezett meg az egyik választási beszédében. Ezek érdekes és drámai sorsok, de igazán sok ember érdeklődését felkelteni egy valóságon alapuló, játékfilmes feldolgozással lehetne.
– Ön sokféle szerepkörben tűnik fel dokumentumfilmek stáblistáján: vágó, rendező, operatőr. Melyik a legfontosabb szerep az ön számára?
– Filmes alkotónak tartom magam, tehát mindegyik feladat fontos. Az utóbbi időben az operatőri munkát már inkább megosztottam, vagy átadtam, hogy a rendezésre jobban figyelhessek, de most készül a Dunatáj Alapítványnál egy filmem a fiatalok és a virtuális világ kapcsolatáról, és úgy érzem, hogy annyira speciális helyzetek is lesznek benne, hogy azokat részben én fogom operálni.
origo.hu
Tényleg 50 fokos hőségre számíthatunk? – a szakértő válaszolt
