Adventi előkészület

Aki adventi várakozásban él, tulajdonképpen már célhoz ért. Lelki karjaival magához öleli azt a két évezrede született kisbabát, akit harminchárom év múltán majd kivégeznek, de harmadnapra feltámad, és aztán a mennybe megy. Szintúgy lelkileg átéli a jövőt, amikor Krisztus visszatérésével maga az Atya jön el, hogy Isten gyermekeként magához ölelje, magához emelje fel azt, aki gyarló hitével ragaszkodott hozzá

A fogorvosi váróhelyiség fotelébe huppanva még nem gondoltam, hogy tárcát írok a beköszöntött adventi időszakról. Először csak várakoztam – mindannyian, mindig várakozunk valamire –, és unalmamban fellapoztam egy pletykalapot…
„Legnagyobb álmom, hogy saját műsorom legyen a televízióban. Ehhez mindenképpen ismeretségre van szükségem, és ebben segíthet Benkő Dániel” – erre a nyilatkozatocskára bukkantam, miközben odabentről kiszüremlett az „öblítsen” felszólítás. Tehát egy úgynevezett feleségjelölt (inkább önjelölt szexdémon) a lantművész megereszkedett húrjába csapna bele, tőle reméli botor várakozásának teljesülését. Nézzük csak: ki vár ebben a történetben kicsodára? Egy még tinilányként partidroggal elkábított, majd megerőszakolt és így személyiségzavarossá vált nő egy öregúrra, aki siralmasan alakult nemisége poklát eladta egy kereskedelmi tévének… Amely médium, ha a Benkő feleséget keres című „produkcióval” traktál egy országot – ahol alig köttetik már házasság –, akkor lényegében nemzetrontásra alkalmas drogkészletet értékesít.
Hány perc van még kedvenc agyzsibbasztó műsoromig, szeretőm érkeztéig, hány lépés még a kocsmaajtóig, hány év az én különbjáratú sikeremig? – kérdezik magukban sokan. Emberi várakozások; ahogyan ezek is: meddig lehet ezt még csinálni, mi jöhet még, mi lesz ennek a következménye, mikor lesz már az egésznek vége…?
Kire, mire várunk? Nem árt ezzel szembenézni legalább a Jézus születésnapja előtti hetekben, adventkor, amely az Úr eljövetelére irányuló keresztény várakozás minősített ideje. Régóta gyanítom, hogy a jellemző emberi várakozások egy része nem az élet szent parancsaiból fakad, hanem lelki ürességérzetből vagy szorongásból, amelyeket valamiképp el akarunk nyomni magunkban. Ürességérzet – ez tulajdonképpen az egészség jele annál, aki nem hisz. Úgy is lehetne ezt a megtapasztalást nevezni: valósághiány. Ha a teremtett ember hátat fordít Teremtőjének – a legeredetibb valóságnak és minden további valóság forrásának –, ne csodálkozzék, ha a lelke kong. (Ezt a kongást a „virtuális valóság” élvezete a végletekig fokozhatja, amiről az új függőségek rabszolgái tehetnének tanúságot – már ha volna rá érvényes szavuk, mi történik bennük.)
A szorongás megint csak várakozás, de negatív. Számolni valami rossz bekövetkeztével. Ez szintén jogos, ha valakiben az árvaság tapasztalata gyűlik, nem ismervén azt, aki a megváltottságot a történelem egy pontján számára is lehetővé tette. Egy gondolkodó ateistától elvárható felismerés, hogy önmagában az egyes ember veszendő, ha másért nem, hát a halál miatt – ami ugyebár tökéletesebb és tartósabb járvány, mint a H1N1. De szoronghat valaki attól is: még a szeretteit sem tudja helyesen vagy eléggé szeretni. Töredékes minden, amit nyújtani tud, törik vagy porlik még az is, amihez áhítattal ér hozzá. S bár talán fogalma sincs arról, hogy Isten-kapcsolatra rendeltetett, valami alaktalan és súlyos bűntudat azért nyugtalanítja; szíve mélyén fél a büntetéstől. Ezt a félelmet cserélné ál-pozitív várakozásra.
Nos, ilyenek miatt válhat elérendő és aztán újra-újra megérintendő bálvánnyá az Isten nélküli embernek az érvényesülés, de már az ahhoz vezető robot vagy törtetés is. Másvalaki számára pedig a kalandban, illetve a vagyonban rejlő pótmennyország.
A keresztény várakozás ízét általában az evangéliumot hirdető egyház kóstoltatja meg az emberekkel, hiszen „a hit hallásból van” (Pál apostol Rómaiakhoz írt levele, 10. fejezet, 17. vers). De ezt a folyamatot nehezíti minálunk, hogy bizonyos (szenny)hírgyárak hamis üzeneteket terjesztenek a történelmi egyházakról. Csak a pénzt akarják – sulykolják, akik még mindig dicsőítik a nagyvilágban is korruptnak tesztelt hazai kormánygépezetet, mely egyébként az egyházi iskolák járandóságát visszatartja. Csak a hatalmat akarják – vádaskodnak ugyanők, elhallgatva, hogy a keresztény felekezetek nem forognak politikai szélkakasként, amire az elmúlt hét-nyolc év is igazoló példa.
Vannak aztán, akikhez először a kinyitott Bibliából érkezik el a Krisztus-kijelentés, s vele a Mennyország előíze: „A tolvaj csak azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson: én azért jöttem, hogy életük legyen, sőt bőségben éljenek” (János evangéliuma, 10. fejezet, 10. vers). Ám lehetnek, akik bár eredetileg a Könyvek könyve felől járnának utána az Isten-kérdésnek, mégis visszariadnak, még mielőtt belemélyedtek volna. Például mert közben olyan „jó magyarok” akarnak lenni, hogy engedik, kultuszt koholó neotáltosok telebeszéljék a fejüket. Elhiszik ezeknek, hogy a Biblia egy nálánál ősibb kultúrákból tallózott, fifikával fertőzött szöveggyűjtemény. Hogy a mi – egyébként rekonstruálhatatlan – magyar ősvallásunk a tulajdonképpeni keresztény vallás. Hogy már a turulmadár is a Szentlélek jelképe volt. S hogy Jézus értünk áldozott vére valójában pártus, no meg: a keresztény szó a kör-isten szóra megy vissza, ahogyan azt egy „professzor” is „levezette”.
Mégis, én hiszem, végleg sem ezek a fantazmagóriák, sem az egyházmószerolás nem tántoríthat el senkit attól, hogy tovább kutassa a legalapvetőbb valóságot – aki hitvallásunk szerint egy örökkön élő személy. Minden más hatás időleges, minden más valóságból kihullunk, de benne megkapaszkodhatunk. Érvénye semminek nincs, még a szerelemnek, az emberi közösségeknek, a szabadságnak se, ha onnan kizárják Krisztust, aki egy az ő mennyei, magát szeretetként kijelentő atyjával. Aki ezt túlzásnak tartja, tekintse csak a freudista, kommunista, náci vagy libertinus zsákutcát.
No de Isten országának teljesedésére várni olyan országban, ahol a vasútjegyet már a restiben árulják, ahol a köztéri forgóóra szexshopot reklámoz? Igen. Annál inkább, minél tébolyultabb a külvilág. Mert az. Miközben egyre többen éheznek, egy főiskola kommunikáció szakos hallgatói ellepnek egy metróaluljárót, hogy bárki arra járónak kiporciózzák az egy napra szükséges ölelésadagját. Öleléspárti vagyok, de ahogyan nem mindegy, kire, mire várunk, ugyanúgy nem mindegy, ki kit, miért ölel meg.
Aki adventi várakozásban él, tulajdonképpen már célhoz ért. Lelki karjaival magához öleli azt a két évezrede született kisbabát, akit harminchárom év múltán majd kivégeznek, de harmadnapra feltámad, és aztán a mennybe megy. Szintúgy lelkileg átéli a jövőt, amikor Krisztus visszatérésével maga az Atya jön el, hogy Isten gyermekeként magához ölelje, magához emelje fel azt, aki gyarló hitével ragaszkodott hozzá.
Nem arra várunk tehát adventkor, hogy megszülessék a kis Jézus. E várakozás tartalma: elcsöndesedve, elmélyedve belehatolunk abba a csodába, mi mindent tett és még mi mindent fog tenni értünk az, aki bizonyosan eljő. Hogy miért bizonyosan? A XVII. századi hívő gondolkodó, Pascal elmélkedéséből idézek: „…akárki mondhatja, akár kijelentheti, hogy ő próféta. Ám azt látom, hogy a keresztény vallásban beteljesedett jövendölések vannak, ezt pedig egyik sem mondhatja el magáról.” Valóban: többek között az első Úrjövetről szóló prófécia is igaznak bizonyult. Jézus Krisztus viszszatérését pedig maga a feltámadott ígérte meg, aki ráadásul itt van, tapasztalható közelségben.