Amélie zeneszerzője

Párizsban él a lány, tengeti egyhangú napjait, felszolgálóként dolgozik egy bisztróban, ám egy nap jön a váratlan fordulat. Kis dobozt talál, benne régi filmtekercs, a szemcsés képeken egy lány: Párizsban él, tengeti egyhangú napjait, felszolgálóként dolgozik, éjszakánként, a Montmartre kövein szökellve pedig valami nagy-nagy tűzről álmodik. Hányna rá mindent, ami ócska, halomba dobna csorbát, töröttet, szóval forradalomról álmodik, és az éjszaka leple alatt tervet sző. Amélie második élete. A keményebb, a türelmetlenebb, thriller verzió. Még nem forgatták le, de Yann Tiersen, a kultikussá lett film zeneszerzője már megírta hozzá az aláfestést. Az első meglepetés még csak nem is az, hogy a Gödör előtt már bő órával a kezdést megelőzően főleg külföldiek kígyóznak, hanem az első akkord. A Good Bye, Lenin lágy hangulatzenéjének, vagy a világhírű francia vitorlázóról, Eric Tabarlyról készült dokumentumfilm tengermély etűdjeinek szerzője csupa véglet. Fent és lent, egymást húzva-vonva, az utóízeket tekintve valami kerek egésszé szelídülve. Mintha kettőhúszba dugták volna Amélie világ ellen védő kaleidoszkópját, úgy szóltak a Tiersen-féle rockopusok szombat este a Gödörben. Tiersen most a slágerré lett melódiák helyett az életmű B oldalával jött, s aki nem csak az Amélie csodálatos élete című film César-díjjal kitüntetett zeneszerzőjeként ismeri, talán meg sem lepődött. Kőkemény tekerés, erősítők, nyomokban pszichedelia. Tiersen nevére óhatatlanul akvarell, pasztell hangulatú hangképekre asszociál az ember, érezhető is a telt háznyi közönségben némi görcs, ami az első néhány szám után felenged. A kulcs: leheletfinom zenei alkímia. A franciák rajongott kortárs zeneszerzőjének zsenije – kissé eltávolító előadói profizmusa ellenére – talán abban a végletekig fokozott érzékenységben rejlik, amellyel bármihez nyúljon is, csak rá jellemző atmoszférát teremt. Az erősítőbe dugott Amélie-parafrázisoktól a hegedűre fűzött utaztató rockzenéig hömpölygött a Gödörben bő másfél órán át valami, ami talán a túlerősítés, talán a tömeg miatt, ha katarzisra nem is volt elég, meggyőzött. Ha kortárs zenéről van szó, Yann Tiersent nem lehet megkerülni. A hegedűt pedig, azt az elektromos turbógitárt, dobszerkót, erősítőt simán kenterbe verő, lélekkiáltó hegedűszót nem lehet nem szeretni.