Azért van jó hír is

Gondban a magyar gazdaság. A válság tapintható valóságát boncolgatja minden fórum és szakértő. A diagnózisokat olvasva többé-kevésbé kialakul a kép: gazdaságunk már a nemzetközi válság kirobbanása előtt is nehéz helyzetben volt. Mazsolázhatunk az említett okokból: bürokratikus állam, a jogrendszer hiányosságai, korrupció, a költségvetés kínos egyensúlyi problémái, és természetesen a hatalmas államadósság. Ez mind igaz, de csak részletkérdés. Aki azt akarja megtudni, mitől ilyen beteg ez a gazdaság, és miként kellene igazán meggyógyítani, annak először azt kell megkérdeznie, hogy vajon lehet-e ezt a mai magyar gazdaságot gazdaságnak hívni. Minden elfogulatlan közgazdász azt válaszolná, hogy nem lehet: amit ma magyar gazdaságnak hívunk, az nem más, mint üres váz, látszatgazdaság, ami leginkább egy gyarmat makroökonómiai vonásait viseli.
A fejlett, működő, valós gazdaságot a gazdasági szereplők sokasága és sokfajtasága jellemzi. Az ország intézményi és jogi infrastruktúrája lehetővé teszi, mi több, biztosítja, hogy ezek a szereplők üzleti tevékenységüket önálló, a fenntartásukat és újratermelésüket biztosító módon végezhessék. A gazdaság össztermelését együttesen adják, és a megtermelt nemzeti termékből, a megtermelt nyereségből – többé-kevésbé – arányosan részesülnek. A jól működő, egészséges gazdaság sok lábon álló, változatos, az adottságainak leginkább megfelelő – az abszolút és a viszonylagos előnyeit kihasználó – termelési ágakat művelő, minél több piacot kiaknázó, a hazai üzleti tevékenységet mindenféleképpen ösztönző, szervesen működő rendszer. Ebbe beleférnek a kis- és nagyvállalatok, az egyéni és társas vállalkozások különböző formái és a hazai, külföldi tulajdonú vállalatok tisztességes, ellenőrzött versengése. Különösen fontosak a kis- és középvállalkozások, amelyek éppen a gazdaság sokszínűségét, kezdeményezőképességét, a pozitív hatású verseny kialakulását és fenntartását biztosítják. Lássunk néhány példát. A nálunk nagyvállalatairól és óriásbankjairól ismert Amerikai Egyesült Államokban a kis- és középvállalkozások adják a mezőgazdaságon kívüli nemzeti össztermék (GDP) felét, teremtik az új munkahelyek 60-80 százalékát, alkalmazzák az ország munkaerejének a felét, és jelentős szerepet játszanak az újításban. A válság természetesen megrázta őket is, de a kisvállalkozási hivatal (Small Business Administration) szerint „a kutatások azt mutatják, hogy a kisvállalkozások és a vállalkozók fontos szerepet fognak játszani a gazdaság talpra állásában rugalmasságuk és azon képességük révén, hogy újszerű megoldásokat találnak, és új iparágakat és munkahelyeket tudnak teremteni”. A csodált német gazdaság húzóereje, tartóoszlopa a „mittelstand”, a kis- és középvállalati réteg, amely a nemzeti össztermék felét adja. Ezek a vállalkozások jelentős piaci részesedést mondhatnak magukénak és magas színvonalú, szakosodott termelést folytatnak. Svájc gazdasága világszerte megbecsülésnek örvend kiváló minőségű termékei és szolgáltatásai, stabilitása révén. E kis európai ország jó néhány nemzetközi óriáscég hazája, elég megemlíteni a Credit Suisse és az UBS bankóriásokat, a Roche és Novartis gyógyszeripari cégeket vagy a Nestlét. A svájci vállalati szektor 98 százalékát a mikro- és kisvállalkozások teszik ki. Az olasz gazdaságot a kis- és középvállalkozások tartják életben. Szingapúr, ez a kis városállam körülbelül háromezer külföldi vállalatnak ad otthont, ám komoly hazai kisvállalkozói réteggel büszkélkedhet, amely sokrétű és jelentős segítséget kap az államtól. Minden sikeres, mondjuk ki, életképes gazdaságnak olyan szerkezete van, amelyben a nagyvállalatok és a jelentős külföldi tulajdonú piaci szereplők nincsenek egyeduralkodó helyzetben. Mellettük kiválóan megférnek és virágzanak a többnyire helyi tulajdonú kis- és középvállalkozások, amelyek legtöbb esetben a foglalkoztatás, a fejlődés és a munkahelyteremtés motorjai. Természetüknél fogva ezek a szereplők rugalmasak, könnyebben alkalmazkodnak a megváltozott piaci követelményekhez, és tulajdoni szerkezetüknél fogva jobban figyelembe veszik a helyi sajátosságokat.
Nézzük most egy természeti erőforrásokban gazdag, mégis gyakorlatilag gyarmati sorban élő afrikai ország egyszerűsített gazdasági modelljét. A hatalmas természeti kincs haszonélvezői a nagy multinacionális cégek, amelyek olcsón kitermelik a nyersanyagokat. Velük együtt részesül a haszonból a helyi uralkodóréteg, amely előnyös feltételekhez juttatja a külföldi vállalatokat bizonyos anyagi javadalmazás fejében. A helyi lakosság, a helyi vállalkozások szinte reménytelen helyzetben vannak, hiszen anyagi és ennélfogva egyéb önrendelkezési képességük minimális. Az ország tökéletesen ki van szolgáltatva néhány multinacionális nagyvállalat és a helyi uralkodóréteg mindenkori gazdasági érdekeinek. A jövedelmek polarizálódnak, a javakban dúskáló helyi hatalom éles ellentétben áll a többnyire nyomorgó, leginkább munkanélküli vagy olcsó bérmunkás lakossággal. Az ország pénzügyi helyzete törékeny, egyik kölcsönt a másik után veszi fel, de ezeket nem a gazdaság termelékenységének javítására fordítja. Ez nem valós gazdaság: ez a posztkoloniális gazdaság, magyarul a múlt század fizikai gyarmatosítását követő pénzügyi gyarmatosítás klasszikus gazdaságszerkezete, egy torz, kiszolgáltatott, hosszú távon életképtelen képződmény.
Mi a mai magyar valóság? Hasonló az afrikai példához, csak nekünk nincsen olajunk, vannak viszont egyéb természeti kincseink, amelyeket nem óvunk. Az országban megtermelt nyereségnek több mint kilencven százalékát néhány multinacionális cég termeli, viszont a foglalkoztatásnak csupán egynyolcadát nyújtja, az adóknak durván egyharmadát fizeti. A megtermelt nyereség nagy része elhagyja az országot, tehát nem járul hozzá a helyi gazdaság fejlesztéséhez. Ezek a meghatározó súlyú cégek jelentős helyi állami segítségben részesülnek adókedvezmények és egyéb juttatások formájában. A különböző okok miatt külföldre és belföldre egyaránt súlyosan eladósodott kormánynak valahol be kell hajtania a külföldi tulajdonosoknak elengedett adójövedelmet, tehát a lakosságtól és a küszködő hazai kisvállalkozóktól hajtja be. Megfelelő források és piacok hiányában a hazai kisvállalkozások elsatnyulnak, illetve létre sem jönnek. Az egyeduralkodói helyzetet élvező külföldi nagyvállalatok kevés munkahelyet teremtenek, nem kényszerülnek versenyre, a hazai piac állapota közömbös számukra. Az ilyen gazdaságnak kicsi a hozzáadottérték-termelése és csekély szüksége van képzett munkaerőre, hiszen a külföldi beruházó elsősorban a bérek alacsony szintje és a munkaerő viszonylagos kiszolgáltatottsága miatt találja vonzónak a célországot. Az eredményt ismerjük: egy torz, kiegyensúlyozatlan, egyik válságból a másikba tántorgó gazdasági képződmény, amely képtelen önálló életre, nemhogy fejlődésre.
A magyar gazdaságot nem megreformálni kell, hanem létrehozni. A jó hír az, hogy lehetséges. Csupán azt kell elismernünk, hogy egy életképtelen szerkezet toldozása-foldozása helyett ép, a helyi adottságokra épülő, hosszú távon egészséges, valódi gazdaságot kell teremtenünk.
Minél előbb.

A szerző közgazdász