Bajonettek

„Felelőtlen, katasztrofális következménnyel járó döntés”, „ésszerűtlen félelem”, „a vallásszabadság meggyalázása”, „perverz határozat”, „a gyűlölet és a türelmetlenség jele”, „az iszlámellenesség laboratóriuma” – ilyen minősítésekkel fogadták a nyugati liberális lapok és emberjogi szervezetek a múlt hét végi svájci népszavazás eredményét, amelynek következményeként az alpesi országban megtiltják minaretek emelését. De mi is történt valójában?

Abban megállapodhatunk, hogy Svájc demokratikus ország. Ezt az államot lehet szeretni vagy sem, ám demokratikus berendezkedése vitathatatlan. Mindemellett békés ország, több mint ötszáz éve nem viselt háborút, társadalma a multikulturalitás jegyeit viseli. A 26 kanton konföderációjának egyik fontos eleme a közvetlen demokrácia, amikor a nép – akár saját kezdeményezésre is – bizonyos kérdésekről szavazáson nyilvánít véleményt. Ez igen gyakran megesik, hiszen számtalan kérdésben a választópolgárok döntenek, és ez eddig jól is működött. Ez a svájci nemzeti szuverenitás része, kár ebbe belekötni, például annak felvetésével, hogy a vasárnapi kérdést fel sem lehetett volna tenni, mert ez messzire vezet.
Vannak országok, ahol kifejezetten tiltják, de legalábbis korlátozni próbálják a nép megkérdezésének lehetőségét. Az Alpok alatt viszont „mi mindenről mindenkit megkérdezünk” stílusú demokrácia dívik, s pár száz éve nincs rá panasz. Ám most egyes bírálók szerint homokszem került a svájci órába, valahogy nem úgy működik, ahogy akarják: a vasárnapi 54 százalékos részvétellel tartott referendumon a megjelentek 57 százaléka igent mondott a minaretek építésének tilalmára. Na, erre tört ki a balliberális vihar, amely a kis országot majd lesöpörte a térképről.
Az ok egyszerű: olyan nép mondott ellent a kőbe vésett liberális elvnek, amelyikről mást képzeltek. Azt, hogy ő is szótlanul behódol a nyugati világot uraló liberális dogmáknak, a politikailag korrekt beszédnek, amelyet nem lehet megkérdőjelezni. Ezért van annyi kizáró jelző: Svájc ezentúl nem érdemli meg, hogy a fejlett Nyugathoz sorolják. Ugyanakkor ez a rém fejlett Nyugat nem tesz semmit a szép csendben előretörő muzulmán vallással szemben. Nem egy európai ország – Franciaország, Nagy-Britannia, Németország, Hollandia – szavakban kinyilvánítja, hogy ki tudja, hányadik integrációs programja vallott kudarcot. A valódi megoldással, hogy miként lehetne eredményesen beolvasztani a bevándorlókat, egyik ország sem dicsekedhet. A Svájcot a „felvilágosodás kora előtti időszakba” visszahelyező írások kiválóan hangzanak, de most már a megértő, befogadó, az elnéző részről is elő kellene állnia valakinek: íme, ez a sikeres integráció.
Nincs határ, hogy „a más hitűek”, a muzulmánok, akik már ma Európa második legnagyobb vallását adják, hol álljanak meg. A demográfia törvényei szerint pár száz év múlva többségbe fognak kerülni, ha a jelenlegi tendencia folytatódik. Mint láthatjuk, több hollandiai nagyvárosban ez még életünkben bekövetkezhet, de akkor már hiábavaló lesz a múlton rágódni. A svájci jobboldal felvetése jogos: előbb mecset, majd minaret, utána müezzin, ezt követi a burka, és máris megérkeztünk a sariához, az iszlám igazságszolgáltatáshoz. És mindez történik a nyugati vallásszabadság, a tolerancia, a megértés jegyében. Nem is olyan földtől elszakadt vízió ez, hiszen a közelmúltban az anglikán egyház vezetője állt elő azzal az ötlettel, hogy a mozlimok részére Nagy-Britanniában be kellene vezetni a sariát. Jobb, ha megelőzzük az elkerülhetetlent – érvelt a canterburyi érsek.
A valódi kérdés az: meddig egyeztethető össze az iszlám vallás az európai társadalommal? Erre a felvetésre természetesen a svájci népszavazás sem válaszol, csupán pedzegeti a választ. Svájc mindig is a vallási türelmesség mintaállama volt. Sokak szerint egy nap alatt vált idegengyűlölővé, másokat vallásában korlátozóvá. Először is a most elfogadott határozat a mecseteket, a muzulmán imahelyeket egyáltalán nem érinti. Svájcban mintegy négyszázezer muzulmán él, ők elsősorban a Balkánról, a volt jugoszláviai köztársaságokból – Koszovóból, Boszniából – érkeztek az alpesi országba, ezenkívül még a törököknek jelentősebb a számuk. A svájci muzulmánok mérsékeltek, talán ez kevésbé mondható imámjaikról, akik Észak-Afrikából érkeztek. Közülük csupán ötvenezer számít rendszeres hívőnek, lelki életüknek a mintegy százötven mecset biztosít helyet. Ám csak négy rendelkezik minarettel.
Miért csak négyet díszít égbe nyúló torony? A megoldás egyszerű, ugyanis a helyi hatóságok, az önkormányzatok nem adták meg az engedélyt újak építésére. Tehát eddig is létezett egyfajta tilalom, amely fölött az ilyenkor tamtamot verő emberjogi szervezetek könnyen elnéztek: ha nincs ilyen egyértelműen kimondva, mint most vasárnap, akkor mintha mi sem történt volna, nem érdekel minket „a vallásszabadság megsértése”.
Mi a minaret? A mecset mellett álló karcsú, vékony torony, amelynek tetejéből a müezzin szólítja imára a híveket. Ezt a funkciót azonban Svájcban határozottan tiltják, mint ahogy számos nyugat-európai országban. Ez vajon miért nem a szabad vallásgyakorlás megsértése?! Gondolnánk, hogy a minaret a mecset elválaszthatatlan része, de nem az. A Közel-Keleten ezrével találunk olyan muzulmán imahelyeket, amelyek nem rendelkeznek toronnyal. Ugyanis a Koránban nincs szó a minaretekről, ezek később kerültek a mecsetek mellé. Tehát az iszlám vallás szerint imahely építésénél nem kötelezőek.
A svájci jobboldal szerint, amely valószínűleg a vasárnapi népszavazás után többé sohasem mossa le magáról a szélsőséges jelzőt, ez a muzulmán vallás előretörésének szimbóluma. Messze látszó jelkép. A svájciak saját hazájukban nem akarnak unos-untalan ilyen tornyokba botlani, mintha valami arábiai városban járnának. Joguk van rá. És arra is, hogy meghúzzák a határt: bárkinek bármiféle vallást gyakorolni szabad, de a jelképet hagyja otthon! A jobboldali pártok elég gyakran idézték a kampányban Recep Tayyip Erdogan, a jelenlegi török miniszterelnök jó tíz évvel ezelőtti beszédét: „A mecsetek a kaszárnyáink, a minaretek a bajonettjeink, a kupolák a sisakjaink és a hívők a mi katonáink.” Ez az idézet minden elemzésnél jobban beszél.
A vasárnapi népszavazás eredménye azért tűnt ilyen hatalmas meglepetésnek, mert a svájci elit baloldali része, az üzleti világ, az egyházak kivétel nélkül mind-mind amellett kampányoltak, hogy a polgárok ne tiltsák meg a minaretek építését. A Vatikán síkraszállt a vallásszabadság biztosítása mellett a népszavazás kimenetele után is. Az egymás vallása iránti kölcsönös tiszteletről beszéltek a svájci egyházak képviselői. De hol van itt kölcsönösség? A muzulmán világban hol épülnek olyan hatalmas katolikus székesegyházak, mint a kölni vagy a most elfogadott marseille-i mecset? Vajon mely európai országban büntetik halállal, ha valakinél Koránra lelnek, mert számos közép-keleti államban ilyen eljárásra bőven van példa, ha valaki Bibliát tart magánál.
„Meg kéne változtatnia az európai elitnek azt a hozzáállását, hogy tagadja az európai népek törekvéseit és félelmeit – jelentette ki a svájci népszavazás kapcsán Marine Le Pen, a francia Nemzeti Front alelnöke. – Az emberek egyszerűen el akarják utasítani a muzulmán politikai-vallási körök olyan feltűnő jeleit, amelyek már a provokációval határosak.” Hogy mennyire képmutatóak a nyugat-európai elitek, a különböző visszhangokból kiderül; ha az adott országban rendeztek volna ilyen népszavazást, ott is hasonló eredmény született volna – vallják be halkan az elemzők.
A félelem szavazása volt a vasárnapi. Félelem az egyik oldalról, hogy Svájcban megerősödik és radikalizálódik az iszlám, míg a másikról, hogy a döntés miatt az ország a muzulmán fanatikusok célpontjává válik, terrortámadásoknak lesz kitéve, és piacokat veszít az iszlám világban. Félelemmel valóban nehéz jó döntést hozni. De semmi esetre sem kell homokba dugni a fejünket, mintha ez lenne a világok legjobbika.