Blair beismerte hazugságát

Tony Blair, akinek miniszterelnöksége alatt támadta meg Nagy-Britannia az Egyesült Államok oldalán Irakot, tegnap új indokot talált az invázióra a hamisnak bizonyult helyébe. A volt miniszterelnök két évvel ezelőtti lemondása után tért át a római katolikus hitre, és ebben a vallási és lelkiismereti kérdésekkel foglalkozó, vasárnap délelőtti BBC-tévéműsorban elsősorban saját hitéről, vallási meggyőződéséről beszélt.

(London)

Fern Britton, a műsor vezetője feltette azt a kérdést, hogy Blair, aki minden vallásos hit békés együttélésének híve, hogyan juthatott ilyen döntésre. Blair válaszának lényege az volt, hogy politikai döntések nem vallási meggondolásokon nyugszanak, a hit ilyen esetben erőt ad a döntéshozónak, hogy kitartson az általa helyesnek elfogadott döntés mellett.
Ez a kijelentés önmagában nem jelentene politikai szenzációt. Tony Blair azonban – aki egyébként jövő év elején megjelenik Sir John Chilcot bizottsága előtt, amely az iraki háború eredetét és körülményeit vizsgálja ki – azt is mondta, hogy Szaddám Huszeint még akkor is helyes volt eltávolítani Irak éléről, ha a katonai beavatkozást igazolni hivatott tény – vagyis az, hogy Irak tömegpusztító fegyverek kifejlesztésén dolgozott, és ezzel súlyosan fenyegette nemcsak közvetlen szomszédait, hanem a világbékét is – egyszerűen nem volt igaz. „Alig hinném, hogy jobb lenne, ha Irak még mindig Szaddám Huszein és két fia vezetése alatt állna” – mondta Blair. Szaddám Huszein Irakja valóban hadakozott szomszédaival, és a diktátor valóban vetett be tömegpusztító vegyi fegyvereket, ha nem is külföldi országok, hanem saját „renitens” alattvalói ellen.
Amikor azonban arról volt szó, hogy Irak nem rendelkezett az egész Közép-Keletet vagy a világot fenyegető tömegpusztító fegyverekkel, akkor Blair azt mondta: „Még akkor is helyesnek ítéltem volna, hogy eltávolítsuk [Szaddám Huszeint]. Csak persze akkor más tálalásban, más érveket kellett volna találni.” Ez a megfogalmazás, ez a gondolatmenet az, ami miatt a brit közvélemény úgy érzi, hogy Tony Blair annak idején lóvá tette saját minisztereit, a parlamentet – beleértve saját frakciójának tagjait is – és az egész országot, amelynek többsége annak idején elfogadta a miniszterelnök érveit.
Bizonyos, hogy a britek nem felejtették el Tony Blair szavait, amikor az alsóház elé terjesztette a hírhedt dossziét Huszein háborús készülődéséről. A miniszterelnök akkor félreérthetetlenül kijelentette, hogy sem az Egyesült Államoknak, sem Nagy-Britanniának nem az iraki politikai rendszer megváltoztatása, Szaddám Huszein és családjának eltávolítása a hatalomból a célja, hanem egyedül az, hogy Irak ne fenyegethesse tovább szomszédai és a világ békéjét. Ha tehát most Tony Blair azt állítja, hogy még akkor is el lett volna szánva a fegyveres beavatkozásra, ha tudja, hogy az iraki diktátornak nincsenek közvetlen környezetét vagy a világot fenyegető tömegpusztító fegyverei, akkor vagy most, vagy annak idején tért le az igazság útjáról. Ennek fényében különösen érdekes lesz majd, hogy Blair tanúvallomása miképpen befolyásolja majd a Chilcot-bizottság végső konklúzióit.