Dávid Ibolya mai társasága

Finoman szólva nem most élik át történetük legdicsőségesebb napjait a belpolitikai paletta kis pártjai. A korrupciós ügyekkel teli SZDSZ gyakorlatilag megszűnt, és kifulladóban van a Lehet Más a Politika tavasszal még ígéretesnek tűnő lendülete is. Nem sokkal biztatóbb az MDF helyzete sem. A közvélemény-kutató intézetek egybehangzó prognózisa szerint mindhárom tömörülésnek minimális esélye van az ötszázalékos küszöb átlépésére. Egy bravúros kampánnyal persze sok minden megváltoztatható, ám a következő parlament a fent említett politikai erők bukása esetén sem fog kétpártivá válni. Az eddig periferikusnak számító Jobbik az MSZP-vel rivalizálva komoly eséllyel pályázhatja meg az erős középpárt szerepét, és várhatóan a Fidesszel társuló Kereszténydemokrata Néppártnak is lesz majd önálló frakciója. Mivel a választásokig már nagyon kevés idő van hátra, ezért teljességgel kizárható, hogy új szereplő jelenjen meg a belpolitikai színtéren, a többiek pedig szót is alig érdemelnek.
Izgalom persze lesz bőven, hiszen a drasztikus átalakulásban lévő erőviszonyok miatt hatalmas jövés-menés vette kezdetét. Gondoljunk a mandátumszerzést jelentő helyekért kilincselő szabad demokratákra, akik már csak az MDF vagy az MSZP környékén való feltűnéssel bírják felhívni magukra a figyelmet. A győzelemi reményeket dédelgető Fidesz–KDNP szövetség háza táján egészen más a helyzet, hiszen itt kormányzásra való felkészülés zajlik. Konkrét miniszterjelöltekről eddig még nem esett szó, ám várhatóan azok kerülnek majd a legfontosabb döntéshozó pozíciókba, akik az elmúlt két ciklusban kitartottak a párt mellett. Nagyon meg kell viszont fontolni, hogy kik léphessenek majd új arcként a reflektorfénybe, esélyt kapva a magas ismertségi mutatók megszerzéséhez. Sajnos volt már rá példa, hogy egy olyan politikus előtt nyíltak meg a karrier kapui, aki később sérelmeit hangoztatva látványos irányváltást hajtott végre, pálfordulásával hatalmas szívességet téve az ellenoldalnak.
Aligha kell bizonygatni, hogy az előbbi leírás Dávid Ibolyára, az MDF elnökére illik rá. Dávid 1990 és 1998 között a közvélemény számára ismeretlen, másodvonalbeli politikusnak számított. Országos hírnévre akkor tett szert, amikor az Orbán-kormányban igazságügy-miniszter lett. Ha akadt valaki, aki egyértelmű haszonélvezője lehetett a polgári kormányzás négy évének, akkor az egyértelműen Dávid Ibolya volt. Természetesen utólag sem lehet letagadni, hogy kitűnően látta el miniszteri feladatait, aminek köszönhetően kiugró népszerűségre tett szert. Akkori teljesítménye láttán aligha számított bárki is arra, hogy 2009 őszén nem a jobboldali összefogás egyik legfontosabb láncszemeként fogjuk majd viszontlátni, hanem egy, a Fidesz elleni uszításban élen járó párt első embereként, aki a tisztújító országos gyűlés előtt manipuláltnak tűnő hangfelvételekkel kompromittálja elnökjelöltségre pályázó ellenfelét, belső ellenzékének prominenseit pedig törvénysértő eszközökkel záratja ki és számolja fel. Ki gondolta volna az aradi vértanúk emlékműve mellett tüntető román nacionalistákkal szemben helytálló elnök asszonyról, hogy néhány évvel később Bokros Lajost javasolja miniszterelnöknek, akinek a hírhedt megszorítócsomag idején éppenséggel ő volt az egyik legkövetkezetesebb bírálója? Ki hitte volna a jogerősen elítélt Kunos Péterre vonatkozó köztársasági elnöki kegyelmet megvétózó igazságügy-miniszterről, hogy egy évtizeddel később azzal a Kuncze Gáborral fogja közösen méltatni Debreczeni József legújabb Orbán-gyalázó könyvét, aki egykoron a polgári kormány egyik legádázabb ellenfele volt? Ki hitte volna Dávid Ibolyáról, hogy pártja parlamenti képviselőcsoportját az önkény politikájával végül ő maga fogja megszüntetni? Arra pedig végképp nem számíthatott senki, hogy eljön az idő, amikor az MDF belső ügyei a bírósági tárgyalótermekben zajlanak majd, államtitoksértéssel vádolt vezetői pedig a szocialisták asszisztálása mellett ússzák meg a mentelmi jog alóli felmentést.
A Lezsák Sándort, Balsai Istvánt és Horváth Balázst is soraiban tudó MDF 1998 és 2002 között a béke szigete volt. Az akkori Országgyűlés egyik legkiszámíthatóbban politizáló pártjaként működött, amelyik a politikában elkerülhetetlen kisebb összezördüléseket leszámítva mindvégig korrekt résztvevője volt a polgári kormánynak. Az önálló mandátumszerzésre nem volt ugyan felkészülve, de a Fidesszel 2002 tavaszán létrehozott közös választási lista mégis azt az ígéretet hordozta, hogy a fórum hosszabb távon is a jobbközép erők öszszefogásának egyik alappillére lehet. Azóta nagyon sok minden megváltozott. Az MDF 2002 őszétől fokozatosan önállósította magát, ami a Fideszhez fűződő kapcsolat meglazulásával járt együtt. A 2004-es európai parlamenti választástól kezdve Dávidéknak érdekes módon valamennyi megméretésen sikerült átlépniük a bejutási küszöböt. Mindennek azonban a folyamatos balra tolódás lett az ára, ami óhatatlanul a belső konfliktusok felerősödéséhez vezetett. Lezsák Sándornak és társainak törvénysértő módon történő kizárásától kezdve Boross Péter megkeseredett hangú visszavonulásáig bőségesen lehetne sorolni a példákat, amelyek ezt a szomorú folyamatot kísérték. Eközben folyamatosan érkezett az erősítés is, ám most már a balliberális oldalról, amelynek 2002-ig maga Dávid is következetes ellenfele volt. Akkor még igen.
Bokros Lajos, a Horn-kormány volt tagjának EP-listavezetői felkéréséig a párt reprezentánsainak többsége még a valódi jobbközép MDF-ben kezdte a pályafutását. Bokros érkezésével viszont bekövetkezett a gátszakadás, aminek eredményeként mára a korábbi szocialista pénzügyminiszter vált az MDF által képviselt politikai irányvonal szimbólumává, míg a legfőbb stratégiai tervező a liberális kötődésű Political Capital frontembere, Somogyi Zoltán lett. A szavazóbázis magját Kiss Péter egykori jobb keze, Schmuck Andor szállítja, az aktivisták pedig szinte bizonyosan a Hit Gyülekezetének soraiból fognak kikerülni. Olyan közismert szabad demokrata múltú személyiségek tűntek fel a formálódóban lévő jelöltlistán, mint Hack Péter vagy Magyar Levente. Eközben Szécsi Gáborról sem szabad megfeledkezni, aki a kilencvenes évek végén még a jobbközép erők egyik ígéretes jövő előtt álló önkormányzati politikusa volt, hogy aztán az MSZP és az SZDSZ közös parlamentiképviselő-jelöltségét is megjárva kössön ki a fórumban. A sornak pedig még koránt sincs vége, hiszen nincs olyan hét, amikor ne látna napvilágot olyan híradás, amelyik arra a következtetésre enged eljutni, hogy a mai MDF immár a szabad demokratáknál is közelebb található az MSZP Gyurcsány vezette kemény magjához. A párt eközben megszavazta a tavalyi adótörvényeket és jó néhány interpellációs választ is.
Néhány hete még az a hihetetlen „fordulat” is bekövetkezett, hogy a kizárásokban főszerepet játszó Herényi Károly egy majdan a Fidesszel kötendő koalíció lehetőségét lebegtette meg. Milyen alapon? Miért kellene a Fidesznek bármi módon együttműködnie egy olyan párttal, amelynek elnöke nem a lakiteleki alapítók vagy az Antall- és Orbán-kormányokban szerepet vállalók társaságát keresi, hanem az adócsalásért jogerősen elítélt Sas Józsefét vagy az Orbán Viktor elleni gyűlölködés versenyében az első helyet magáénak akaró Debreczeni Józsefét, aki számára Dávid még a képviselőjelöltség lehetőségét is felkínálta? A helyzetükkel elégedetlen szavazóknak ciántablettát ajánlgató Kuncze Gáborról nem is beszélve, aki országgyűlési mandátumát meghazudtolva egy magánrádió riportere lett. (Ami azért elárul egy s mást Kuncze parlamentáris képviseleti demokráciába vetett hitéről.) Ez ma Dávid Ibolya társasága.
Az elnök asszony által alapjaiban átformált MDF már csak nevében azonos azzal a párttal, amelyik egykor a rendszerváltás főszereplője volt. Mivel a fórum visszavonhatatlanul a haldokló SZDSZ pozíciójának elfoglalására készül, ezért az a tény is evidensnek tekinthető, hogy a továbbiakban annak szövetségkötési stratégiáját is magáévá fogja tenni. Márpedig ez nem jelent mást, mint a szocialistákkal való hosszú távú együttműködést, illetve a polgári oldallal történő végleges szakítást. Ez lett a hála azért, hogy 1998-ban a Fidesz a hátán vitte be a parlamentbe az onnan listán kiesett MDF-et.