Diadal

S Z Ó L Ó

Uraim! Nagy megtiszteltetés ezt a bizottságot vezetni, amely kiválasztja a világtörténelem legjelentősebb hadvezérét. Ugyanakkor el kell mondanom, hogy koránt sincs könnyű dolgunk, amikor ki kell választanunk egyetlen személyt, akinek hadügyi zsenialitása kiemelkedik a többieké közül. Irtó erős csapat gyűlt itt össze. A századok, sőt évezredek alatt számos hadvezér aratott látványosabbnál látványosabb győzelmeket. De ki az az egy, akinek tette mind közül kimagaslik? Nézzük a jelölteket!
– Bizottsági elnök úr! Ha időrendben haladunk, rögtön itt van a kínai Szun-ce. A hadviselés tudománya című munkájában szinte mindent leírt, ami ma is jellemzi a fegyveres konfliktusokat. Ehhez nem lehet többet hozzáadni. A hadvezérek egyenesen falták a könyvét. Ha rá esik a választásunk, megspórolnánk magunknak legalább kétnapnyi terméketlen vitát, és azonnal mehetnénk a büfébe.
– Titkár úr! Kellő komolyságot kérek öntől, az nem lehet, hogy egyetlen jelölt közül válasszunk! Nekem úgy rémlik, hogy az ókorban voltak mások is. Ez a Szun-ce számomra olyan könyvízű, tud valaki említeni egyetlen csatát is, amelyet megnyert?! Na látják! Mehetünk tovább!
– Rögtön itt van a makedón uralkodó, Nagy Sándor. Ő aztán nem egy ütközetet nyert…
– Igen, rá emlékszem. Gaugamelánál jól átverte a perzsákat, az kiváló csel volt. De valami nekem nem tiszta a halálával kapcsolatban.
– Julius Caesar?
– Kérem, hagyjanak az olaszokkal… ööö… latinokkal!
– A bizottságban többen Bonaparte Napóleonra kívánnak szavazni.
– El kell mondanom önöknek, hogy bennem is felmerült a neve. De uraim, gondoljanak csak a végre, a borzalmas végre! Hát milyen hibákat követett el a waterlooi csatában, a szégyenteljes oroszországi kalandról pedig ne is beszéljünk! Szóba sem jöhet!
– Második világháború? Montgomery, Eisenhower, MacArthur? Esetleg Zsukov? Vagy a másik oldal rokonszenvesebb önnek: Rommel, Manstein, Guderian?
– Tudom, hogy véget ért a hidegháború, de nekem még forró ez a téma, szerintem máshol keressünk. Maga meg mit lábatlankodik itt, hosszúra nyúlt, napbarnított fiatalember? Nem látja, hogy itt lázas bizottsági munka folyik? Egyáltalán ki maga?
– Elnézést, én vagyok Barack Hussein Obama, az Egyesült Államok 44. elnöke. A díjért jöttem…
– Milyen kiemelkedő haditettet hajtott végre?
– Tulajdonképpen még nem volt sok időm rá, hogy bebizonyítsam hadvezéri képességeimet. Még katona sem voltam, ellenben már rám sütötték, hogy háborús elnök vagyok, ami, valljuk be, büszkévé tesz. Irakban beparancsoltam a katonáimat a laktanyáikba, de folyamatosan erősítem az afganisztáni csapatokat, amelyek majd jól megnyuvasztják a tálibokat. Lesz ott még bőven csihi-puhi, könnyen bizonyíthatok. Megkaphatom végre a díjat?
– Ezzel a teljesítménnyel milyen díjra vágyik?
– Hát a Nobel-békedíjra, amelyet én nyertem el az idén.
– Az a másik ajtó, fiatalember. De ne siessen annyira, várjon, kérem! Mit is mondott? Hogy ön a jelenlegi amerikai elnök? Önnek olyan ígéretes pillantása van, látom ragyogó szemében, hogy még nagy diadalokat fog aratni. Ezért, ha meg nem sértem – gondolom, a bizottság teljes egyetértésével –, elfogadná tőlünk a világtörténelem legnagyobb hadvezérének járó díjat?