Együttérzéssel olvastam Seszták Ágnes kitűnő írását lapjuk október 26-i számában. Jómagam is nyugdíjas vagyok. Egyik fideszes képviselőnk felvetette, hogy mivel nálunk legalább tíz évvel rövidebb ideig élnek az emberek, mint a nyugatabbra fekvő országokban, tenni kellene valamit ennek megváltoztatása érdekében.
Nem vonom kétségbe az illető képviselő jóindulatát, de magamban szomorúan kérdezem: minek? A mai 70–80 éves generáció tagjai általában több betegségben szenvednek, sokan közülük járóképtelenek; még saját maguk ellátása is gondot okoz nekik, hiszen csekély nyugdíjuk nem engedi meg, hogy fizetett segítséget fogadjanak. Így életük abból áll, hogy keservesen elbandukolnak bevásárolni, vagy az orvosi rendelőbe, ahonnan kijőve gondolkodhatnak arról, hogy a felírt recepteket vajon ki tudják-e váltani most, vagy pedig csak a következő nyugdíj kézhezvétele után. Nem jut nekünk ebben az életben semmire, ami akár csekély örömet is okozhatna szürke napjainkban; barátnőinkkel, kortársainkkal egy kis vendégeskedésre, egy-egy színházra vagy mozira néha, nem jut egy hét nyaralásra.
Talán egyedül az éltet bennünket, még megérhetjük, hogy esetleg már néhány hónap múlva lesz egy olyan kormányunk, amely hazánkban emberközpontúbb életet teremt…
Simon Istvánné, Budapest
origo.hu
Tragédia történt egy biliárdversenyen
