Fénykép-diplomácia

Országomat egy fotóért! Némi cinizmussal e rövid mondatba belefér az elmúlt hetek magyar külpolitikájának lényege. Azé a külpolitikáé, amely a gazdasági, társadalmi, erkölcsi értelemben megroppant hátország miatt amúgy is nehéz helyzetben van, s amelyet ráadásul a belpolitika mocsarába rántva még időről időre felülírnak kicsinyes személyes és pártérdekek.
Az utóbbi napok eseményei látványosan igazolták e lehangoló látleletet. A magyar külpolitikai viták középpontjában ugyanis immár egy ideje két fénykép áll. S hogy a helyzet abszurdumát érzékeltessük, tegyük hozzá, két el nem készült fotóról van szó. Az orosz miniszterelnök és a magyar ellenzék vezetőjének megbeszéléséről nem készült fénykép, a Washingtonból a hét végén hazatért kormányfő és az amerikai elnök találkozójáról pedig nem is készülhetett, mert a hőn áhított kézfogás elmaradt. Pedig a politikusok teljesítményét az ilyen fotókban, nem pedig a hazai népszerűségi mutatókban mérő kommunikációs guruk a külügyet is szolgálatukba állítva mindent megtettek annak érdekében, hogy Obama, ha csak pár percre is, de betérjen a Bajnai Gordont fogadó helyettese irodájába. Mindhiába. Az amerikaiak úgy gondolták, hogy egy kivéreztetett, hatalmas belső gondokkal küszködő ország deklaráltan átmeneti kormányfőjének az alelnök kézszorítása is elegendő lesz ahhoz, hogy elérjék a számukra legfontosabbat, az afganisztáni felajánlást. S igazuk is lett. Bajnai annyi katonát küld a Hindukus lábához, amennyi talán már nincs is a lerongyolódott magyar hadseregben.
S hogy ehhez mit szól a hazai közvélemény? Mi lesz a balkáni békefenntartással, amely a kilátástalan afganisztáni kalandnál jóval eminensebb érdeke a magyar külpolitikának? Kit érdekel? Az a fontos, hogy cserébe Bajnai Gordon kapjon egy atyai simogató elismerést Joe Bidentől a hazai válságkezelésért. Jól jöhet ez még! A jövő évi költségvetés, a stabilitás pedig legyen már az Orbán Viktor gondja! Meg Afganisztán is, ahonnan próbáljon csak kivonulni! Legfeljebb neki se lesz meghívója Obamától!
Amikor a magyar diplomácia ilyen ambíciók szolgálatába szegődik, akkor aligha meglepő, hogy sem a külügy, sem pedig a kormányfő nem emeli fel a szavát illetékes helyeken a befektetőik érdekében fellépő kilenc budapesti nagykövetség sértő nyilatkozata ellen. Mert ne áltassuk magunkat, a magyarországi befektetői klímát negatívan befolyásoló tényezőket érintő kritika mögött nem a jobbító szándék, hanem kizárólag szűk profitérdek húzódott meg. Az amerikai, francia vagy svájci diplomácia csak ezt védte, míg a belgák, britek, hollandok, japánok, németek és norvégok a nyomásgyakorlást erősítendő azért sorakoztak fel mögéjük, mert az ő országuk cégeinek esetenkénti szabadrablását is érintheti, ha a magyar állam a jövőben hatékonyabban próbálna fellépni érdekeinek védelmében.
Egyelőre azonban ez a veszély – sajnos – senkit sem fenyeget. Bajnai Gordon ahelyett, hogy kikérte volna magának ezt a hangot, előbb Budapesten szúrt oda a francia Suezt megleckéztető pécsi önkormányzatnak, majd Washingtonban vezekelt látványosan a korábbi előjogait elvesztő rádiók pályázatának elbukása miatt. Egyedül a Japánban tartózkodó Sólyom László köztársasági elnök lépett fel a magyar érdekek védelmében, s kérte ki Budapest nevében az esetleges problémák szóvátételének eme sértő módját. Tehette, mert nem egy fotóért utazott a Távol-Keletre, s tette, mert láthatóan nem ért egyet a nemzeti érdekek helyett folyamatosan az igazodást, s ami még ennél is rosszabb, a szűk személyes és belpolitikai szempontokat szem előtt tartó fénykép-diplomáciával.