Gazdakör

Egy tavalyi felmérés szerint a múlt század legnépszerűbb politikusa az orosz nép körében továbbra is Joszif Visszarionovics Sztálin. Az egykori diktátor kultusza ismét terjed, gyakran vezető politikusok is elismerően nyilatkoznak róla. Sokan tartanak a Sztálin-kép átfestésétől, ami időről időre napirendre került a brezsnyevi Szovjetunióban is.

Ismét átírják az orosz történelemtankönyveket – adta hírül december elején a The Times. Az új kiadás jóval kedvezőbb színben mutatja be Sztálin alakját, történelmi szerepét, mint a korábbi változatok: a fasizmus felett hősies győzelmet arató, az elmaradott országot nagy lendülettel modernizáló, nehéz helyzetekben kényszerű és fájdalmas döntéseket hozó felelős vezető alakja rajzolódik elénk a kötet lapjairól. A szerző, Alekszandr Danyilov nyilatkozata szerint „Sztálin lépései miden esetben racionálisak voltak”. Hozzáteszi, hogy ők nem védelmezik Sztálint, csupán felfedik személyiségét, megmagyarázzák érveit, és megmutatják, amit valójában elért. A jelenség nem egyedi, a nyár végén Moszkva belvárosában felújított Kurszkaja metróállomás oszlopsora fölé ismét felírták az eredetileg ugyancsak itt található, most heves polémiát kiváltó mondatot, amely a ma is használatban lévő szovjet himnusz eredeti, 1944-es változatában szerepel: „Sztálin úgy nevelt föl, hogy népünkhöz hívek és munkán is, harcon is hősök legyünk.” A moszkvai metró vezetősége arra hivatkozik a kibontakozó botrány hullámait látva, hogy célja csupán a korhű forma restaurálása volt, ám az 1950-ben átadott állomáson nem állíttatta helyre az annak idején ott álló Sztálin-szobrot. Pedig állítólag ez is szerepelt a tervek között, s csak azért hiányzik a földalattiból a generalisszimusz alakja, mert az eredeti alkotást nem találják, újraöntése pedig túl sokba kerülne. Egyébként volt, ahol a szoboravatás sem maradt el. Nemrég állítottak vissza egy kelet-szibériai kisvárosban, száműzetése egykori helyén egy Sztálinról készült s 1962-ben lebontott alkotást, amelyet tíz évvel ezelőtt ástak ki a földből és a közelmúltban hoztak rendbe.

Sokan Vlagyimir Putyint és körét sejtik a Sztálint újraértékelő, esetleges politikai rehabilitációját előkészítő lépések mögött. A volt államfő, jelenlegi miniszterelnök ezzel kapcsolatos nyilatkozatai legalábbis kétértelműek. Szeptember 1-jén Lengyelországban megvédte az 1939-es Molotov–Ribbentrop-paktumot, amelynek titkos záradéka kijelölte a kelet-európai érdekszférákat Hitler és Sztálin között. Putyin egyben felrótta a lengyel vezetőknek, hogy parlamenti határozatban népirtással vádolták meg a „gazdát”. A liberális Novaja Gazeta cikkírója úgy véli, hogy a Szovjetuniót alapvetően pozitívnak értékelő múltszemlélet az orosz uralkodó osztály hiúságából és az ország geopolitikai ambícióiból fakad. Mindez egybevág a Putyin elnöksége idején kialakult új történelemfelfogással. Eszerint aki a Szovjetuniót kritizálja, az az oroszokat és a jelenlegi Oroszországot bírálja.
Sztálin rehabilitálása kisebb megszakításokkal szinte folyamatosan napirenden van azóta, hogy Hruscsov 1962-ben, az SZKP XXII. kongresszusán, az 1956-os titkos beszédéhez képest immár teljes nyíltsággal a negatív szereplők közé sorolta elődjét. Sztálint a kongreszszus utolsó napján kitették Lenin mellől a mauzóleumból, Jevgenyij Jevtusenko megírta híres versét, a Sztálin örököseit, sorra jelentek meg a gulágot bemutató szépirodalmi művek, így például a később betiltott Ivan Gyenyiszovics egy napja Szolzsenyicintől. A desztálinizálás teljesnek tűnt.

Hruscsov két évvel későbbi bukása, Leonyid Brezsnyev pártfőtitkárrá, Alekszej Koszigin miniszterelnökké avanzsálása felemás folyamatokat indított el. Belevágtak ugyan a piaci megoldásokat előtérbe helyező gazdasági reformokba a kormányfő irányításával, Brezsnyev azonban egyre nyíltabban kedvezett a régi gárda még hatalomban lévő tagjainak s az ifjú neosztálinistáknak. Ennek következtében 1966 körül előtérbe kerültek a magukat büszkén sztálinyeceknek nevező politikusok, leállították az áldozatok, a volt politikai elítéltek rehabilitálását, megszigorították a cenzúrát, két külföldön álnéven antisztálinista műveket publikáló írót, Szinyavszkijt és Danyielt pedig a harmincas évek megtorlásait idéző nyílt perben elítélték, majd munkatáborba küldték. A kedvezőtlen folyamatokat óhatatlanul felgyorsította a prágai tavaszt eltipró 1968-as csehszlovákiai invázió, amelyet a sztálini múlt frazeológiáját felhasználó sajtókampány kísért. Egy évvel később az SZKP befolyásos vezetői már elérkezettnek látták az időt, hogy az egykori generalisszimuszt politikailag is rehabilitálják. Ehhez megfelelő alkalmat jelentett volna Sztálin közelgő 90. születési évfordulója. Jubileumi gyűléseket, műveinek új kiadását, képeinek, szobrainak kiállítását tervezték, Brezsnyevék azonban az utolsó pillanatban látszólag váratlanul visszakoztak. Feltehetően a nyugat-európai kommunista pártok előre sejthető tiltakozása, egy esetleges mozgalmi törésvonal létrejöttétől való félelem intette óvatosságra a szovjet vezetőket. Nyilván a csatlós államok vezetőinek egy része – köztük Kádár János – sem nézte volna jó szemmel a fordulatot. (A lépés a Rákosi hazatértétől még mindig tartó Kádár legitimációját kérdőjelezte volna meg.)
Sztálin születésének hivatalos évfordulóján, 1969. december 21-én – amúgy a Ioszeb Dzsugasviliként született diktátor valójában 1878. december 6-án látta meg a napvilágot – a Pravdában csupán egy, Stephen F. Cohen történész szavaival élve „a nézetek gondos kiegyensúlyozására törekedő” cikk jelent meg. Az írás szerint, amelyet a Népszabadság is átvett, Sztálin vezetésével a szovjet nép „megvalósította az ország szocialista átalakításának világtörténelmi jelentőségű és a nehézségeket tekintve gigászi feladatát… Nagy teoretikusként J. V. Sztálin a párt más vezető személyiségeivel irányította a trockisták, a jobboldali opportunisták, a burzsoá nacionalisták elleni harcot. A leninizmus ellenségeivel vívott eszmei-politikai harchoz jelentősen hozzájárult Sztálin elméleti munkássága és gyakorlati tevékenysége.” A cikk ugyanakkor azt is hangsúlyozza, hogy a személyi kultuszhoz kapcsolódó hibák kárt okoztak, törvénytelenségekhez vezettek. Az egykori gazda tisztára mosási kísérlete jelképes aktussal zárult: sírja fölé felállították szobrát. A neosztálinisták diadalmas meneteléséhez a Sztálin halálát megelőző orvosperhez hasonló, nyilván az 1967-es arab–izraeli háború következményeitől is befolyásolt anticionista kampány társult. Ennek főleg a Gomulka-féle Lengyelországban volt maradandó hatása, ahonnan a második világháborút túlélő maradék zsidóság nagy része kénytelen volt kivándorolni a folyamatos zaklatások miatt. Érdekes adalék: 1979-ben újra napirenden szerepelt az egykori vezér rehabilitálása, 1984-ben, Csernyenko idején pedig felmerült, hogy a közelgő második világháborús győzelem 40. évfordulójának tiszteletére Volgográdot vissza kellene keresztelni Sztálingrádra.
Mi motiválta s motiválja manapság a diktátort kedvező fényben feltüntetni akaró csoportok kísérletezését? A szovjet időkre visszatekintve a válasz egyértelműbbnek tűnik. Brezsnyevék egyrészt Sztálin uralma alatt „szocializálódtak”, karrierjük felívelése is ahhoz a korhoz köthető. Másrészt a gazda csaknem harmincéves uralmának dicsfénnyel való övezése létfontosságú, a nehéz időkön átsegítő legitimációs alapnak tűnhetett, amely a Szovjetunió létezésére is befolyással volt. A párt vezetői szorongva emlékezhettek Hruscsovnak a XX. kongresszuson tartott titkos, Sztálint részben önös politikai érdekekből elítélő, egyébként megrázó erejű beszédére s az 1962-es totális desztálinizálásra. Egyik sem volt jó hatással a birodalom szuperhatalmi helyzetére, s kétségtelenül szerepet játszott a magyar forradalom kitörésében, a lengyelországi eseményekben és a prágai tavasz erjedésében ugyanúgy, mint a kínaiakkal való szembefordulásban. Három évtized történetének semmissé tétele túl nagy, elviselhetetlen súly egy fiatal állam életében. Sztálin említése nélkül csonka, legalábbis felemás a második világháborús győzelem, az iparosítás, a modernizáció pozitív vonásainak hangsúlyozása is.

Hasonló szempontok vezethetik napjaink egyes orosz vezetőit is. A felmérések szerint ugyanis Sztálin az oroszok szemében ma a múlt egyik legjelentősebb alakjának számít, kis erőbefektetéssel tehát fontos legitimációs alapot jelenthet mint korszerűsítő és diadalmas hadvezér. Pozitív, nem túl távoli előképre pedig mindenképpen szükségük van azoknak, akik régi fényében szeretnék látni a mai Oroszországot.
„A történészek hajlamosak a sztálini Oroszország árnyoldalát eltitkolni, gyakran szépítenek a tényeken. Több millió honfitársunk élete szárad az ő lelkén. Semmi sem lehet értékesebb az emberi életnél, és nincs mentség az elnyomásra. Harcolni fogok azért, hogy ne lehessen a történelmet meghamisítani.” Ezek Dimitrij Medvegyev államfő szavai. A Kreml honlapjára októberben feltöltött, a rémtettekre emlékeztető elnöki videóban Medvegyev nem vitatja Sztálin „érdemeit”, de úgy véli, megengedhetetlen, hogy a bűneit rendre elhallgatják. Az államfő nyilatkozata élesen szembefordul az eddigi kurzussal, amelyet leginkább a sejthető Putyin–Medvegyev rivalizálás fényében lehetne értelmezni.
Novemberi éves programbeszédében az elnök a jelenlegi oroszországi társadalmi viszonyok megváltoztatásáról beszélt, amelyben sokan a Putyin-korszak bírálatát látták. Putyin pedig, aki a legnépszerűbb orosz politikus, egy tévéműsorban kijelentette, elképzelhető, hogy indul a 2012-es elnökválasztáson. Bár ő sem hagyott kétséget afelől, hogy Sztálin módszerei bűnösek voltak.