Kiemelt védelem
Védett kulturális javak tulajdonjogát csak írásbeli szerződéssel lehet átruházni. Ha a tárgyat eladják, az államnak elővásárlási joga van. A védetté nyilvánító határozatban szerepelő adatok változását a tulajdonosnak haladéktalanul be kell jelentenie. Védett tárgyra végleges kiviteli engedély nem adható, az ország területéről csak engedéllyel – kulturális vagy tudományos célból – ideiglenesen vihető ki. A tulajdonos köteles a javakat épségben fenntartani, őrzésükről, szakszerű kezelésükről és megóvásukról gondoskodni. Ehhez támogatásra pályázhat a kulturális minisztériumnál.
Ha a tulajdonos az engedélyhez kötött tevékenységeket engedély nélkül vagy attól eltérően végzi, ha védett kulturális tárgyat megrongál, megsemmisít, ha a jogszabály által előírt bejelentési kötelezettségének nem tesz eleget, örökségvédelmi bírsággal kell sújtani. A védett tárgy megrongálása, illetve megsemmisítése háromtól öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. A kulturális örökségvédelmi hatóság 10 ezer forinttól 250 millió forintig terjedő örökségvédelmi bírsággal sújthatja az engedély nélküli kivitelt. Aki a kulturális javak körébe tartozó és kiviteli engedélyhez kötött tárgyat engedély nélkül külföldre juttatja, bűncselekményt követ el (visszaélés kulturális javakkal bűntette), és három évig terjedő szabadságvesztéssel büntethető.
Inkább befelé jönnek a műtárgyak, mert a hazai piaci árak már semmivel sem maradnak el a kintiektől – foglalja össze az utóbbi évek tapasztalatait Mayer Vera, a Nagyházi Galéria munkatársa. Azt mondja, kialakult az a hazai tőkeerős gyűjtőkör, amelyik licitképes már a külföldi nagy aukciókon is. Nemrég egy londoni árverésen két magyar gyűjtő vetélkedett egy magyar vonatkozású kerámiáért.
Nem osztja e derűlátó véleményt Buzinkay Péter, a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal (KÖH) műtárgykiviteli irodájának vezetője. Szerinte a szabad határ nem nekünk dolgozik, a mozgás a szegényektől a gazdagok felé irányul, és sajnos eltűnnek olyan tárgyak is, amelyeknek nem lenne szabad elhagyniuk az országot. A 43 ezer védett hazai műtárgy és 320 nagy védett gyűjtemény ellenőrzésére csupán hét műtárgyfelügyelő van, akiknek 13 ezer helyszínre kellene rendszeresen, lehetőleg évente-kétévente eljutniuk. Ha a védett műtárgy tulajdonosa nem teljesíti kötelességeit, tízezertől 250 millió forintig terjedő bírsággal büntethető. A kockázat tehát nem csekély. Olykor azonban valóban lehetetlen bizonyítani a mulasztást, így sokan kibújhatnak a felelősség alól. A tizenhat múzeumból a KÖH-be átkerült védettműtárgy-nyilvántartások ugyanis hiányosak. Volt közgyűjtemény, amelyik harminc-negyven évig sem nézett utána a védett tárgynak, és az örökösök ma már joggal hivatkozhatnak arra, hogy fogalmuk sem volt, mi van a birtokukban. A nyilvántartásokban lévő címek 20-30 százaléka nem élő, azokat most a KÖH szakembereinek kell felfrissíteniük.
Végleges műtárgykiviteli engedélyt védett alkotás természetesen nem kaphat. De az érvényben lévő magyar szabályozás szerint minden ötven évnél idősebb műkincs kiviteléhez is hatósági engedélyre van szükség. Míg korábban a szakmúzeumok előzetes véleménye alapján adta meg a KÖH a kiviteli engedélyt, október 1-jétől a szakértés is az ő jogosultsága lett. A múzeumi szakemberek tiltakoztak a változás ellen, ezzel ugyanis minden befolyásuk megszűnt a terület felett.
Az új szabályozás magyar módra született meg.
– A nyár elején fogadta el a parlament azt a salátatörvényt, amelyik azonos elvek szerint rendezte a közigazgatási eljárásokat – magyarázza Buzinkay Péter. – A törvényt, amelyben a műtárgykiviteli rendelkezésre vonatkozó rész mindössze fél mondat, az igazságügyi minisztériumban készítették. Megfogalmazását nem előzte meg szakmai egyeztetés. Mivel e területen az engedélyező hatóság 1998 óta az örökségvédelmi hivatal, a változás most annyi, hogy mostantól a szakértői nyilatkozat kiállítása is ugyanitt történik meg. Ez gyorsítja és olcsóbbá, egyszerűbbé is teszi az eljárást. Korábban, ha egy müncheni lakos megörökölt egy debreceni lakást, amelyben régi bútorok és festmények is voltak, azokat egyenként, 15 ezer forintos darabonkénti eljárási díjért bevitte az illetékes múzeumba – a bútort az Iparművészetibe, a magyar festményt a Nemzeti Galériába, a külföldit a Szépművészeti Múzeumba. Ott megkapta a szakértői véleményeket, azután el kellett jönnie a KÖH-be a kiviteli engedélyért. Mindez nemcsak kényelmetlenség volt, de az illetőnek sok idejébe és pénzébe is került. Október 1-je óta a KÖH-nél jelentkezik, időpontot kap, és ha előre elküldi a kérdéses tárgy, tárgyak adatait, készülni is tudunk az esetére.
Mindez remekül hangzik, ám a kérdésre, hogy menynyibe kerül így az eljárás, Buzinkay Péter nem tud pontos választ adni. Csak annyit mondhat, bizonyosan olcsóbb lesz, tárgyanként várhatóan 7200 forint. Az október 1-jei hatálybalépés ugyanis nem jelenti egyben, hogy elkészült volna a törvény működéséhez szükséges miniszteri rendelet is. Csak nagy nehézségek árán sikerült a kulturális minisztérium lassú és nehézkes apparátusán végigvezetni azt a törvénymódosítást, amelyik már eljárásjogilag és szakmailag is elfogadható lesz. Ennek lényege, hogy a műtárgyak kísérő igazolást, mondjuk úgy, útlevelet kapnak, amely bizonyítja, hogy nem védettek és nem lopottak. Legalábbis nem szerepelnek a nyilvántartásban. A KÖH irodavezetője szerint ez az okmány vonzóvá teheti az eljárást, és talán emiatt kevesebben választják majd az illegális utat. Mayer Vera műkereskedő e felvetésre csak annyit mond: hamisítanak ennél bonyolultabb iratokat is. Sőt látott ő már nagynevű szakértő által hamis műtárgyhoz kiállított eredetiségigazolást is.
Tény, hogy a hatósági szigor nem sokat ér olyan helyzetben, amikor szabad a határ, nem kell tartani a kutató vámostól, a csempészre váró retorziótól. A kimutatások szerint a határátlépés megkönnyítése, 2004 óta drasztikusan visszaesett a műtárgykiviteli kérelmek száma, havi száz helyett 50-60-ra. 2007 végétől pedig már csak szúrópróbaszerű vámellenőrzések történnek.
Az európainál szigorúbb magyar műtárgyvédelmi rendelkezések kidolgozását az indokolta, hogy a második világháború során és után megfeleződött a magyar műtárgyállomány. A szakemberek szerint azonban e szigor mai fenntartása már nem indokolt, főként nem az új körülmények között. A kiviteliengedély-köteles ötvenéves kort elért tárgyak között a legfiatalabbak ma 1959-ből valók, és tömegével vannak közöttük olyanok – gyufacímkétől a képeslapig –, amelyek nem érnek annyit sem, amennyi a műtárgyszemle illetéke. Szükséges lenne tehát előbb-utóbb értékhatár szerint meghúzni az engedély megszerzésének kötelezettségét.
Az örökségvédelmi hivatal szakembere azonban inkább korlátozáspárti. Európában többféle szemlélet él egymás mellett. Angliában a védett tárgyak mind múzeumban vannak. Olaszország is szigorúan védi a műkincseit, 250 tagú műkincsrendőrsége óriási adatbázissal, helikopterekkel, hajóflottával rendelkezik, igaz, nagy is a bűnözők kísértése, hiszen az egész ország régészeti park. Szlovákia teljesen nyitott, csak a műemlékekhez tartozó alkotásokat védi. Nekünk példaképül Buzinkay Péter szerint a franciák szolgálhatnak, akik igyekeznek védeni, amijük van, és könnyítik az új tárgyak befogadását is.
Egészen 1949-ig civilizált polgári és európai színvonalú műtárgyvédelmünk az államosítással kapott új dimenziókat. Az államszocializmus álláspontja szerint a műtárgy múzeumba való, és arra törekedett, hogy a védett tárgyak előbb-utóbb bekerüljenek a közgyűjteményekbe. A védettség megállapításával a tárgy gyakorlatilag piacképtelenné vált, egyben a múzeum nyilvánvalóvá tette, hogy meg kívánja szerezni. Buzinkay szerint épp emiatt összeférhetetlen is volt a múzeumok 1998-ig tartó hatósági, azt követően pedig szakértői szerepe a gyűjtési törekvésükkel, hiszen maguk felé hajlott a kezük, és szemezgettek a kínálatból. A múzeum azonban nem hatóság, mára maga is a műtárgypiac speciális helyzetű szereplője lett. Az évi 50–80 műtárgy védettségéről 2006 óta egy héttagú állandó tanácsadó bizottság szakvéleménye alapján döntenek. A múzeumi szempontok így kiszűrhetők, és Nagyházi Csaba, a Magyar Műtárgy- és Régiségkereskedők Országos Szövetségének elnöke személyében a közgyűjtemények és az Akadémia képviselői mellett a kereskedők is képviseletet kaptak a testületben.
Egy rendszer akkor működik jól, ha mindenki megtalálja benne a maga előnyét. A műtárgytulajdonos rémálma, hogy kiderül kincséről: hamisítvány. Erre örök garanciát adni nem könnyű, a védettség az egyik ilyen lehet. Ennél biztosabb jelenleg nincs. Még a kiviteli okirat is csak a tisztaságot, a „büntetlen előéletet” tudja tanúsítani, vagyis hogy a tárgy nem szerepel a rendőrségi nyilvántartásban. Ettől válik, válhat érdekévé a tulajdonosnak, hogy szakemberekkel véleményeztesse tulajdonát. A vagyonadó, vagyonnyilvántartás azonban éppen hogy elrettentheti e szándékától. Hatások és ellenhatások érvényesülnek tehát.
A nívós műtárgy ma már ritka, mint a fehér holló, mondják egymással összhangban örökségvédők és műkereskedők. A vadkapitalista eredeti tőkefelhalmozás lezajlott, ma már jószerével a nyugaton lomtalanított régi bútorok gurulnak befelé a határon, és azok a tárgyak kifelé, amelyeknek ott nagyobb a piaci értékük. Mayer Vera szerint a gazdasági válság látszik is a piacon, meg nem is. A Nagyházi Galéria új aukcióján soha nem látott mennyiségű, 800 festmény szerepel, ami utalhat arra, hogy sokan rákényszerülnek a családi darab eladására. A műkereskedő szerint, aki szakmai tapasztalatait a Nemzeti Galériában szerezte, nincs sok védettséget igénylő tárgy, és nem baj, ha van mozgás. Többet ér egy műkincs magángyűjteményben, mint a múzeumi raktárban. Arra a felvetésre, hogy a magángyűjteményben sem látják sokkal többen, Mayer Vera azt válaszolja, hogy legalább nem marad homályban, és van nyilvántartás is az útjáról. Az aukciókra kerülő tárgyakat a védési ellenőrök megnézik, így kerülhetnek elő olykor elveszettnek hitt darabok.
Egyedi, mikor tesz jót egy tárgynak a védettség. Mayer Vera pozitív példaként hozza fel a Nagyházi Galéria két évvel ezelőtti Tiziano-felfedezését. Tulajdonosa két-három millió forintnyit szeretett volna kapni érte az aukción, de miután Tátrai Vilmos megállapította, hogy a nagy reneszánsz olasz mester alkotása, amit később nemzetközi szakértők is megerősítettek, 140 millió forintért kelt el. Az ilyen történet minden műkereskedő álma, hiszen világszínvonalú mű került a helyére. A kép itthon addig is védett volt, hiszen kvalitásai nyilvánvalóak voltak, ennek köszönhető, hogy mostanáig Magyarországon maradt. Mert itt is van a helye. Nívós nemzetközi kiállítások vendégeként azóta is öregbíti a magyar műkincsállomány hírnevét.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!