De hát egy Hobo-koncerten nem jelent stílustörést egy csipetnyi önkéntelen idézet a Kádár-korból, akkor sem, ha 2009-et írunk, és a keserűség más arcát mutatja, amiképpen a reménység is. Szép, csöndes, leülős, inkább meditatív, mint extatikus koncerteste elé nézünk. A Millenáris Teátrum tömve, tizenévestől az aggastyánig mindenféle generáció képviselteti magát, mint ahogy mindenféle társadalmi réteg is jelen van, illusztrálva az egyik új Hobo-dal szövegét. Soha még nem született olyan album, amelyet zeneileg annyira Hobóra szabtak volna, mint a Circus Hungaricus zenéit, és ez az odafordulás átélhető érzelmi többletté válik a színpad és a nézőtér kölcsönhatásában. Madarász Gábor nemcsak arra figyelt, hogy Hobo nem túl nagy hangterjedelmét ne nagyon lépje át az énekelt szólam, hanem arra is, hogy Hobo egyik legfontosabb alapélményét, a hatvanas-hetvenes évek reményeit, szabadságképét, gyermekien tiszta jövőképét – zeneileg – éneklő gitárokkal – ábrázolja. Az alaphang persze az ezredforduló zord, vad, sötét, dübörgő keserűsége. Illetve bánat és remény, fény és sötétség aszimmetrikus, ide-oda tekergő tánca. A koncert nyitószáma a Közép-európai Hobo Blues cirkuszosra átírt változata, de aztán Hobo elénekli az eredetit, a Helgásat is, s aztán a mai Közép-európai szexuális férfikesergőt is, amelyből az derül ki, hogy a nők a rossz fiúkat szeretik. S aztán József Attila Ódájának mellékdalával ellenpontoz.
Én végig a merlines dalt várom, az a kedvencem a lemezről, mert abban szinte minden benne van a magyar és az európai kultúrából, amivel és akivel csak azonosulni tudok, az európai mítoszoktól, a huszadik századi irodalomtól a magyar őstörténetig, vagy az európai újnaiv festészetig. De persze szép a Madárijesztő is, rövid otthoni szoktatási idő után tetszenek a szinte napi aktualitású dalok is. Aztán nagyon örülök Rúzsa Magdinak, akit most hallok először élőben, a Bolondok hajója című, valószínűleg slágerlistás szereplésre ítélt duettben, és sokkal jobb élőben, mint felvételről bármikor is. Annak ellenére írom ezt, hogy a Millenárison sajnos többször is szétesik a hangzás az elhibázott keverés miatt, főleg a duettel van baj. Hobo aztán szép módszeresen számba veszi mai keserűségeinket a dalokkal, míg azon kapjuk magunkat, hogy egyszerre átbillen minden valami kollektív imádságfélébe. Boldog vagyok, ha rockkoncerten megzenésített verset énekelnek, főleg, ha a nézőtér is énekel, de itt nem csak enynyi történik: valami nagy közös erőgyűjtésként hangzik el József Attila A hetedik című verse, Hobo lejön a színpadról a nézők közé, mint aki erőt akar adni mindenkinek, s a gimnazista korú ifjak és idősebbek együtt énekelnek vele. Most már biztos, hogy jön a Merlin. És tényleg jön. Hobo talányosan azt mondja, nem tudja, csak mítosz ez a dal, vagy valóság. „Merlin csak éjjel táncol, / állatokkal, tűzzel, fákkal, / Fogy az ereje, / Nem bír a világgal” – énekelik vele csöndben, áhítattal sokan.
Felcsendül a KEX-korszakból a „Zöld-sárga, zöld-sárga” is, most Varga Bori furulyázza a szólót, a közönség pedig minden sor közé kettőket tapsol. A ráadás ráadására még Rúzsa Magdi újra bejön énekelni, reménytelenül nem halljuk sem a hangját, sem a szöveget, pedig biztos jó lehet, legalábbis jó nézni, ahogy énekel. De nem is fontos ez annyira, az a fontos inkább, ahogy most ezen az estén Hobo körül, a zene körül együtt voltunk, ahogy észen voltunk, mégis nevettünk, mégis énekeltünk egy nehéz időszak és egy igazi advent idején.
(Hobo-lemezbemutató, december 5., Millenáris.)
origo.hu
Ez a KRESZ-szabály sokaknál kiverte a biztosítékot
