(ki vérbeli )

Én nem tudom, mikor kezdődött az a folyamat, amelynek során a Magyar Demokrata Fórum elveszítette identitását s azzal együtt politikai hatóerejét. Tény, hogy sokféle eszmeiség keveredett össze az MDF-ben, a legkülönbözőbb jellemek és képességek vállalkoztak politikai szerepre, s tettek szert bizonyos hatalmi pozícióra. Számos dilettáns akadt közöttük, és jó néhány fantaszta is, akiknek bornírtságát hamarost elfödte a történelem, de azzal együtt a párt hajdani nagyságát is. Amikor Szabó Iván a „borzalmas tagságról” beszélt a liberálmédia nagy örömére, megfeledkezett egy lényeges dologról: nem csak a tagság volt borzalmas. Boross Péter miniszterelnöksége idején, 1994-ben a fórum a választásokon tizenkét százalékos eredményt ért el. Ezt kudarcként élte meg, s a kilencvenkettes Csurka-manőver hatását megsokszorozva ezután következtek be a különböző pártszakítási akciók, amelyeknek politikai hozadéka valóban borzalmas volt.
Für Lajos a választások éjszakáján kilencvennégyben a maga borongós, önironikus módján a Magyar Nemzet további sorsán (is) tűnődve, azt mondta nekem: „Legalább azt a lámpavasat választhassam ki, amelyikre felakasztanak.” Ezután vissza is húzódott a politikából. A nagy kudarc mentálisan annyira megviselte, hogy az MDF legközelebbi elnökválasztásakor Lezsák Sándor erős ösztönzésére sem vállalta a jelöltséget. Így Lezsák győzte le Szabó Ivánt, aki jó néhány, önmagát borzalmasnak nem tekintő társával együtt rögvest a szakítás útjára lépett, és létrehozta a kérészéletű MDNP-t. A konzekvens és talpig becsületes, kissé idealista Lezsák mellett az MDF erős embere Boross Péter lett, aki (s ez bizalmas információ) 1994 tavaszán még hitt abban, hogy pártja (a Fidesszel) hatalmon maradhat, bár erősen tartott az Orbánékkal való kormányzástól. Ebből persze semmi sem lett, s később serpaként ő vezette fel Dávid Ibolyát a csúcsra, ahol az ambiciózus hölggyel együtt gyökeret vert a Fidesz elleni gyűlölet.
Ezzel a gyűlölettel én a ceglédi nagytemplomban szembesültem először, ahol én is elmondhattam gondolataimat Antall Józsefről. Az emlékezést követő vacsorán szinte felhabzott az Orbán Viktor iránti féltékenység és gyűlölködés. Ellenérveim a fórum akkori prominenseiről leperegtek. (Dávid Ibolya nem volt jelen.) Arra azonban, ami 2002 után bekövetkezett, ennek ellenére, nem számítottam. Különösen nem Debreczeni József, Herényi Károly és Dávid Ibolya elképesztő megvilágosodására az MDF szerepével kapcsolatban. A népnemzeti Csurka után Antall József szellemiségével szemben, a nemzeti liberális politikusból publicistává avanzsált Debreczeni követte el a legdurvább árulást. Az ő pálfordulása számomra azért döbbenetes, mert hosszú ideig a Magyar Nemzet publicistája volt, izgalmas, nemzeti-konzervatív, szocialistaellenes hangvételű írásokat közölt a lapban, ráadásul a Fidesz belső köreihez tartozott, könyvet írt Antall Józsefről, majd Orbán Viktorról. (Aki ugyan azt mondta, hogy „ez nem én vagyok”. A most megjelent, második könyvben viszont már nyíltan megjelenik az Orbán elleni beteges gyűlölet.) Antall József elkötelezett hívének véltem Debreczenit, aztán hipp-hopp ez a függetlenségére kényes férfiú Gyurcsány ölében termett, és a Népszavában közöl borzalmas írásokat. Arra sem számíthattam, hogy Dávid– Herényi-tandem jön létre. Boross Péter – becsületére legyen mondva – időben kiszállt a buliból.
Ez a lejtmenet számomra alapvető tanulságokkal szolgált. Most, hajlott koromban értettem meg, hogy az én idealista felfogásomnak és eszményeimnek semmi közük nincs a politikához, s főleg egy sarokba szorított politikus lelkületéhez és becsületességéhez.
Az MDF-ből számomra illúzióként Antall József emléke maradt meg. Persze hogy ő vérbeli MDF-es volt-e, én nem tudom…