Lenyomat

Kőhalmi Péter fotóművész 1962. november 20-án született Miskolcon. Kohóipari technikusként végzett, 2002-től az Észak-Magyarország fotóriportere. Első önálló kiállítása Utolsó szénégető címmel 2005-ben nyílt meg a Miskolci Galériában. 2005-ben a magyar sajtófotó-kiállításon a társadalomábrázolás, dokumentarista fotográfia kategória harmadik díját nyerte el. Legutóbbi tárlata a budapesti Kolta Galériában (Ferenciek tere 7–8., III. lépcsőház, II. emelet) tekinthető meg a közelmúltban felszámolt, jórészt romák lakta Szonditelep mindennapjairól.

Amikor a hetvenes években egy hatalmas árvíz elvitte a Sajó-parton élő roma közösségek házait, a földönfutóvá lett embereket beköltöztették a majd fél évszázaddal korábban munkásoknak épített s már részben kiürült, kiskertes, komfort nélküli Szonditelepre. Az amerikai The Association Pressnek is dolgozó szabadúszó fotóriporter, Kőhalmi Péter egy napilap kérésére látogatta meg a kolóniát, aztán négy éven keresztül visszajárt, hogy megörökítse egy hanyatlóban lévő, részben ősi életforma maradványait. Mint mondja, a nyomoron túlmutató életkedv, a szegény emberek önfeledt vidámsága vitte oda minden alkalommal. Gyakran egy jó szó és egy szál cigaretta elég volt ahhoz, hogy az itt lakók megnyíljanak. A nagyrészt alkalmi munkákból, segélyekből élők büszkék ahhoz, hogy koldulni menjenek. Attól viszont, akit megszeretnek, elfogadják az ajándékot, a pénzt is.
– A telepen sétálva találkoztam egy kifejezetten vagány kinézetű, jókötésű, negyven–ötven közti férfival. Érdeklődött, mit keresek itt, aztán meghívott magához egy kávéra: a beázott, dohos szobában negyvenes égő világított, körben innen-onnan összeszedett, kiselejtezett bútorok, talajvízzel átitatott szőnyegpadló, hatalmas fekete-fehér tévékészülék, talán a nyolcvanas évek elejéről – meséli a fotós. Nemcsak képei, szavai nyomán is szinte megragadható a hiteles, nyomorszagú környezet: rezsó egy fazék vízzel, mellette a Szűzanya képe és a házi áldás. – A férfi öcscse épp levette a kávét, szétöntötte három régi preszszós pohárba. Ekkor derült ki, hogy még sohasem készült a testvérekről közös felvétel. Másnap a fél telepet bejárták első közös fényképükkel, amelyet előző este nyomtattam ki. Nagyon sok családhoz bevittek. Örömüket látva a többiek sem húzódtak félre, ha fényképezni akartam őket. Ekkor ismerkedtem meg egy éppen sertéspörköltet főző családanyával, aki a lehető legtermészetesebb módon invitált az asztalukhoz. A kövér háziasszony gyerekkorában sportoló volt, aztán itt kötött ki a telepen. Népes családról kellett gondoskodnia: a karon ülőtől kezdve a kamasz lányig sorakoztak az utódok. Néha szinte megállapíthatatlan volt egyébként, hogy ki melyik családhoz is tartozik. Az ajtajuk szinte állandóan nyitva állt, mindenhol nagy volt a sürgés-forgás, szomszédolás. A gyerekek leginkább az utcán játszottak, vagy kánikula idején a közkútnál strandoltak, gyakran pucéran. Innen hordták a vizet a lakók is, hiszen a legtöbb házban nemhogy fürdőszoba, vécé, de vízvezeték sem volt. A legtöbb gyerek a telep melletti, sokszor a hírekben is szereplő 21. Számú Általános Iskolába járt.
A fotóriporter egy érdekes emlékét idézi fel. Az egyik éppen költözni készülő asszony fakeretbe gyűjtött, elrongyolódott fotókat mutogatott neki a családjáról. Előző házasságából való gyerekei csokornyakkendős esküvői képeit, az unokák beállított fotográfiáit. A telepen eltöltött tizenöt esztendő alatt semmit nem tudott róluk. Egyedül ezek a megfakult felvételek maradtak meg korábbi, fényesebbnek tűnő életéből.
A bontás több mint két éve kezdődött el igazán: az üres házakat azonnal eltörölték a föld színéről, nehogy valaki váratlanul beköltözzön. A hátramaradt ép téglákat a gyerekek letisztították, majd eladták. Érdekes képsorozat örökíti meg egy idős férfi sorsát: az első, 2007-es felvételen már egy ruhaszárítónak is használt létra pótolja romlakásában az ablakot, oldalt az asztal és a tűzhely szerepét egyaránt betöltő kőhalom. A tető és a falak még állnak, a falon az unoka által készített rajzok láthatók. 2009-ben Kőhalmi Péter aztán új fotókat készített: a férfi egy téglacsomón ül, mögötte a pingált fal, épület, tető már sehol. Ennek ellenére itt, egy kartonpapíron lakik volt otthona helyén, télen pedig ott húzza meg magát, ahol szállást adnak neki.
– Itt született, itt érzi jól magát – teszi hozzá a fotós.
A Szonditelep mára gyakorlatilag eltűnt a föld színéről, csak néhány még álló ház őrzi a múltat.
– Egy szabadúszó fotóriporternek akkor van munkája, ha megrendelés érkezik. Közben nem árt, ha olyan dolgokkal is foglalkozik, amelyeket fontosnak tart. Az utolsó napjait örökíthettem meg a telep lakóinak, publikációra nem gondoltam. Katkó Tamásnak, a Kolta Galéria művészeti vezetőjének akartam egy egészen más anyagot megmutatni, de véletlenül rossz dossziét nyitottam ki. Felkeltette az érdeklődését, így született a mostani tárlat a Ferenciek terei bazárban található kiállítóhelyen.
A felvételek már csak néhány napig, december 4-ig láthatók, ezekből válogatott lapunk is.