Kényszer hatása alatt sem vitatnám el az Airtől, hogy az elektronikus zene megkerülhetetlen formációja, az egyszerre könynyed és nosztalgikus kütyüzene feltalálója, Nicolas Godin és Jean-Benoit Dunckel pedig a maguk módján zsenik. Ha éppen olyan hangulatban vannak, képesek örvénylő érzelmeket keverni szintetizátorral, potméterekkel és hasonló, hangszernek csak erős jóindulattal nevezhető csecsebecsékkel. A bő tíz éve összerakott debütáló anyaguk, a Moon Safari pedig akkor is minden idők egyik legkellemesebb elektronikus zenei lemeze lesz, ha a francia páros inkább a későbbi, sokkal elidegenítőbb hatású albumok (10 000 Hz Legend, 2001; Talkie Walkie, 2004) nyomán halad tovább, és az életmű B oldalán szép lassan átcsúszik ipari minimáltechnóba. A Petőfi Csarnokban adott vasárnapi koncertjükkel mégsem tudok mit kezdeni.
A laza félház előtt bemutatott új lemez (Love 2., 2009) anyagából leginkább a számok közé elszórt régi klasszikusok maradtak meg. Az Air zenéjéhez legalább egy csésze tea, s ha nem is Párizs, a Montparnasse, de legalább hangulatos nagyvárosi kávézó, külvárosi klub kell. Nem a Petőfi Csarnok. A laza félház persze nem a helynek és nem is az Airnek, hanem valószínűleg a borsos jegyárnak szólt. Az Air lounge-a háttérzenének erős, húzós koncerthez viszont még akkor is kevés, ha lemezről hallgatva esetleg zseniálisnak is hatnának az új dalok. Godinék élőben valamiért meg sem közelítették azt az atmoszférát, amelybe az elektronikus zenei himnusszá lett Air-slágernek, az All I neednek vagy a koncerten is játszott Cherry Blossom Girlnek például már akár az első akkordja magával rántja a hallgatót. Az álmokkal, szerelemmel és képzelettel operáló Air (az együttes neve a szavak francia kezdőbetűjének összeolvasásából áll össze) vasárnap esti levegős performanszával annyit bizonyosan elért, hogy aki ott volt, kíváncsi lett: akár a többi Air-albumnak, vajon a Love 2.-nek is jót tesz-e egy kávézó sarkába biggyesztett hangfal és a lézerolvasó.
origo.hu
Tényleg 50 fokos hőségre számíthatunk? – a szakértő válaszolt
