Magyar érdek

Világosan megfogalmazott nemzetpolitikai célok, konok és következetes végrehajtás – erre van szüksége a magyarságnak. A munkát el kell kezdeni minél hamarabb, hogy már 2010. június 4-én, Trianon kilencvenedik évfordulóján el tudja fogadni az új parlament a nemzeti összetartozás törvényét

Év vége van, és választások jönnek, természetes hát, hogy sok helyen beindult a stratégiagyártás. Egyre több minden derül ki arról, egyes pártok hogyan képzelik a választások utáni helyzetet, de még a jelenlegi kormánynak a saját mandátumán jóval túlmutató területekről is vannak elképzelései. Most csak egyetlen – ám egyáltalán nem lényegtelen – szemüvegen át vizsgáljuk ezeket az elképzeléseket: hogyan látják a magyarság jövőjét, milyen nemzetstratégiát követnek ezek az elképzelések.
A napokban azt is megtudtuk, hogy a kormány szándékai szerint milyen prioritásai lesznek Magyarországnak abban a fél évben, amikor mi adjuk az Európai Unió soros elnökségét. 2011 januárjától június végéig ugyanis döntő módon beleszólhatunk az unió ügyeibe, így nem mindegy, hogyan készülünk fel erre az időszakra. A minap közel kétszáz oldalas programtervezet került az EU-külügyminiszterek asztalára, és ebben a jövő év januárjában kezdődő spanyol–belga–magyar elnökségi trió másfél éves programját próbálták felvázolni az érintettek. A majdani magyar fél év legfontosabb prioritásai – a Bruxinfo tudósítása szerint – egy „integrált európai vízügyi politika” megvitatása és útnak indítása lesz, de készen állunk majd az EU második keleti-partnerségi csúcstalálkozójának a megrendezésére is. Balázs Péter külügyminiszter azt szeretné, ha az Európai Bizottság a magyar elnökség kezdetén, tehát 2011 elején terjesztené be első formális munkaanyagát a 2014-től esedékes új, többéves EU pénzügyi tervre. Konkrét programokkal fogunk hozzájárulni a kulturális sokféleség erősítéséhez, haladást akarunk elérni a nyugat-balkáni térség számára kilátásba helyezett csatlakozásában. Lényeges kérdés az is, hogy 2011 az önkéntes európai tevékenység éve lesz, nyilván erre is rágyúrunk.
Hol van itt a magyar érdek? – teheti fel jogosan a kérdést az olvasó. Nem akarok játszani az idegekkel, ugyanis hosszas keresés után találtam valamit, amihez talán van közünk: arra készülünk, hogy az EU-elnökségünk időszakában kerülhet sor a még csak most formálódó leendő Duna-stratégia (a Duna-medencei országok és régiók együttműködésének új kerete) elfogadására.
„Merjünk kicsik lenni!” – fogalmazta meg pár éve Kovács László, aki most az MSZP döbbenetesen megújult és megfiatalított listájának harmadik helyéről indul neki a választásoknak. A tanácsot megfogadták, sőt tovább is gondolták azóta: bátran mernek nem magyarok is lenni. Ha kell, akkor itthon (gondoljunk csak az öt évvel ezelőtti népszavazásra), és ha a sors úgy hozza, akkor külföldön.
A franciák már nem voltak ennyire szégyenlősek, a soros elnökségük idején az egyik legfontosabb társadalmi kérdésüket, a bevándorlás- és védelempolitikát tették az unió ügyeinek középpontjába. Vagy gondoljunk csak a csehekre, akik még az elnökségük után is blokkolni tudták a lisszaboni szerződést egészen addig, amíg el nem érték, amit akartak: a szudétanémetek és a magyarok nem kérhetnek kártérítést a Benes-dekrétumok miatt elszenvedett sérelmeikért, mert az ország mentességet kapott a dokumentumhoz kapcsolódó alapjogi charta alól.
Decemberben a Fidesz is köröztetett szakértői között egy huszonhat oldalas anyagot Nemzetpolitika címen. Sok jó dolog van benne, de néhány súlyos hiányosság is. A koncepcióból hiányzik annak egyértelmű felismerése és kimondása, hogy az elmúlt nyolc esztendőben a szocialista–liberális kormányok tudatos és következetes nemzetromboló politikát folytattak. Ennek kimondása azért fontos, mert erre építhető az eszmei alapvetés: a tudatos rombolással szemben tudatos építkezésre van szükség. Az elképzelés szerint a leendő nemzeti kormánynak vissza kell lépnie abba a folyóba, amely már 1998 és 2002 között sem volt túl messzire vezető. Ráadásul a helyzet azóta alapvetően megváltozott, egész pontosan romlott, így az akkor használt szemlélet és eszközrendszer most még hatástalanabb.
A külügyi műhely a nemzetpolitika felügyeletét a Külügyminisztérium kizárólagos hatáskörébe szeretné helyezni. Az új magyar nemzetpolitika viszont egyrészt nem külügyi kérdés, másrészt nem adható megint egy nehezen mozduló, lomha apparátus kezére, és akkor még nem is beszéltünk az állomány minőségéről és lojalitásáról. Az új intézményrendszernek vagy önálló minisztériumban (a franciáknál még bevándorlási és nemzetiidentitás-ügyi minisztérium is van!), vagy (csúcsminisztérium struktúra esetén) a humán minisztérium részeként van létjogosultsága.
A támogatáspolitika helyébe lépő együttműködés-politika új szemléleten és szerkezeten kell nyugodjon, és erre a külügyi koncepció által javasolt megoldás, vagyis a szocialisták által létrehozott Szülőföld Alap alkalmatlan. Nem kell szemérmesnek lenni – a Medgyessy-kormány is lelkiismeret-furdalás nélkül verte szét a konszenzussal felépített tízéves intézményrendszert. Ha mindenképpen akarnak folytonosságot, hagyják meg a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumát, az úgysem zavar túl sok vizet.
A munkaanyag egyik legveszélyesebb hiányossága, hogy nem ad választ arra a kérdésre, miként kell viszonyulni a határon túli magyar közösségek keretében 2002 és 2009 között létrejött magyar többpártrendszerre. A határon túli magyar pártviszonyok kérdése azért stratégiai fontosságú – a Fidesz pártpolitikai és a jövendő nemzeti kormány államérdekei szerint egyaránt –, mert csak így van esély a közügyektől elfordult magyar választók visszatérítésének a magyar képviselethez. Jelenleg az a legnagyobb kihívás a magyar közösségeken belül (de az anyaországban is), hogy a választók visszakapják a tisztességes magyar politikai képviseletben való hitüket. A magyar kormánynak (és a Fidesznek is) 2010-től kezdve rendkívül árnyalt módon, de egy szilárd nemzetpolitikai követelményrendszer felállításával és annak zsinórmértékként való használatával kell viszonyulnia a Kárpát-medencei magyar pártokhoz, azzal a céllal, hogy a politikai verseny és együttműködés ésszerű ötvözésével a választók aktivitását (magyar pártokra való szavazási hajlandóságát) jelentősen növeljék.
A legfontosabb érvet a végére hagytam. Ha nem lesz a Fidesznek egy karakteres, határozott és világos nemzeti stratégiája, akkor tálcán adja oda ezt a területet az egyre erősödő Jobbiknak. Ők pár napja kiadták közleményben az elképzeléseiket ezen a területen, tömören megfogalmazva a célt: szerintük nemzetpolitikai minisztériumot kell felállítani, amelynek feladata a határon túli magyarság problémáinak egységes, stratégiai alapú kezelése, az őket érintő döntéshozatali mechanizmusok megszervezése, irányítása és végrehajtása, valamint az e célra elkülönített kormányzati források elosztási feltételrendszerének meghatározása és a folyósítások ellenőrzése.
Világosan megfogalmazott nemzetpolitikai célok, konok és következetes végrehajtás – erre van szüksége a magyarságnak. A munkát el kell kezdeni minél hamarabb, hogy már 2010. június 4-én, Trianon kilencvenedik évfordulóján el tudja fogadni az új parlament a nemzeti összetartozás törvényét, amely egyidejűleg lehet lezárása a trianoni traumának, jóvátétele a 2004. december 5-én megtépázott magyar önbecsülésnek, és első lépése annak a valódi nemzeti összetartozásnak, amire most van a legégetőbb szükség.