Muhi és Mohács után jött Marseille

Ma negyven esztendeje, 1969. december 3-án addig ismeretlen trauma érte a hazai futballtársadalmat: válogatottunk kiselejtezte magát a világbajnokságról! Igaz, Magyarország az 1930-as és az 1950-es vb-ről is hiányzott, de mindkétszer saját elhatározásából, amikor viszont jelen volt, magasra jutott; 1938-ban és ’54-ben a döntőbe, 1934-ben, ’62-ben és ’66-ban a negyeddöntőbe, csupán 1958-ban rekedt meg a csoportban. A csehszlovákoktól Marseille-ben kapott 4-1-es verés így minden korábbi kudarcot alulmúlt. Valószínűleg innen számíthatjuk labdarúgásunk önsorsrontását.

Épeszű és lelkületű emberben akkoriban fel sem vetődött, hogy lemaradhatunk a vb-ről. Mi, akiknek általános hazai meggyőződés szerint ’62-ben és ’66-ban is a döntőben lett volna a helyünk? Igaz, 1969-ben kínálkozott az önfelmentés mellett egy nyomós érv: nem is kellett volna pótselejtezőt játszani, hisz bár Magyarország és Csehszlovákia egyaránt 9 ponttal zárta a kvalifikációs sorozatot, a mieink gólkülönbsége 16-7 volt, a riválisé 12-6, az egymás elleni eredmények – 2-0-s győzelem, 3-3-as döntetlen – tekintetében ugyancsak jobban álltunk, ám az érvényes faramuci szabály szerint csak a pontegyenlőség számított.
Hogy mikor kezdtünk kiesni? Nem ma negyven éve, Marseille-ben, hanem már jóval korábban. Talán akkor, amikor az MLSZ 1968. január 2-i ülésén Illovszky Rudolf váratlanul felmentését kérte a szövetségi kapitányi tisztség alól. Tíz meccsen vezette a válogatottat, amellyel az első kilencből nyolcat megnyert és csupán egyet adott döntetlenre, majd tizedszerre, immár az Eb-selejtezőcsoport győzteseként, azaz tét nélkül 1-0-ra ki merészelt kapni az NDK-ban. Illovszky hivatalosan azzal indokolta meghökkentő elhatározását, hogy kizárólag a Vasasra szeretne koncentrálni, valójában feltehetőleg elege lett a sok okosból. Tetézte a bajt, hogy Sós Károlyt nevezték ki a helyére, aki 1960 óta éppen az NDK-ban dolgozott, így idegenként tért haza. Köznevetség tárgyává is vált, amint világklasszis játékosok beceneveit vagy posztjait keverte össze, és bár a szovjetek elleni, akkoriban még oda-visszavágós Eb-negyeddöntőt is elbukta – Budapesten 2-0 ide, Moszkvában 3-0 oda –, a vb-selejtezők jól indultak. Itthon 2-0-ra vertük a csehszlovákokat, Dublinban 2-1-re az íreket.
Aztán ránk köszöntött 1969. június 15. Csapatunk zaklatottan készülődött a koppenhágai fellépésre, mert Albert Flóriánt kikezdte a sportsajtó egy szegmense, szemére vetve, hogy túlságosan is kímélő futballt játszik. A 28 éves Császár egyesek szerint ezért is ment bele a 33. percben abba a csinnbe, amelyben Engedahl kapus leterítette; ő keresztszalag-szakadást szenvedett, a másodpercekkel korábban lerúgott Dunai II-t is nélkülöző együttes pedig 3-2-es vereséget.
Három hónapra rá, Prágában viszont az 50. percben 3-1-es nyerésre álltunk, játékosainkat mégis az idegbaj kerülgette. Sós mester ugyanis a szünetben Mészöly lecserélése mellett határozott, a társak a zuhany alól rimánkodták vissza a védelem oszlopát a pályára. A szövetségi kapitány ekkor még engedett, de az 55. percben, már 3-2-nél mégis levette Mészölyt, és Kuna a 77. percben kiegyenlített.
Hiába intézték el a fiúk ezután 3-0-ra a dánokat és 4-0-ra az íreket – a három hazai meccs gólkülönbsége 9-0 –, lélekben megkezdhették a ráhangolást a csehszlovákok elleni, december 3-i pótselejtezőre. A sérült Albert, Dunai, Páncsics és Szűcs hiányát, a tekintélyét vesztett szakmai vezetőt tetézte egy hihetetlenül amatőr hiba: csapatunk mindössze húsz perccel a kezdőrúgás előtt érkezett meg a Stade Velodrome-ba. Ahol egy félidőn át tartotta magát – Kvasnák a 43. percben tizenegyesből szerzett vezetést az ellenfélnek –, de szünet után átszakadt a gát. Az idősebbek fülében még ma is ott cseng Szepesi György rádióriporter jajveszékelése, a „Jönnek a csehszlovákok, jönnek a csehszlovákok!”, és jöttek is, könyörtelenül. Már 4-0-ra vezettek, amikor Kocsis Lajos a 90. percben büntetőből kialakította a 4-1-es végeredményt.
A közhangulat miatt a világért se használhatjuk a szépítő vagy becsületgól megfogalmazást, hiszen teljes lett a letargia. Sós lemondott, vagy inkább elmenekült, a döntéshozók kínjukban létrehozták a társadalmi szövetségi kapitányi funkciót, és azzal Hoffer Józsefet ruházták fel, akinek éppúgy tíz mérkőzés jutott, mint előtte Illovszkynak vagy Sósnak, és máris adta át a stafétát – ismét Illovszky Rudolfnak.
Ő Rióban, a Maracanában, a vb-címvédő brazilok elleni 0-0-val nyitott, de 1973-ban bizonyította, hogy vele is ki lehet esni. Ez azonban már másik történet, nem illeszkedik m betűs nemzettragédiáink – Muhi, Mohács, Marseille, majd 1986-ban Mexikó – sorába.