SZDSZ: párt, ami nincs

Guinness-rekordok közé illő kuriózum, hogy egy papíron ellenzéki párt megszavazza a költségvetést. A parlamentáris demokrácia megcsúfolása. A Kóka–Kuncze-féle társaság tehát maga ismerte be, hogy a Kádár-éra nosztalgiájában fürdik: a kormánypárti ellenzék a legtipikusabb állampárti hazafias népfrontos vonás

Megoldhatatlannak tűnő feladat olyan pártról beszélni, ami nem létezik. Mi mégis megkíséreljük a majdnem lehetetlent, amikor az SZDSZ-ről írunk. Hisz hogyan is lehetne olyasvalamiről szót ejteni, aminek a mibenlétét nehéz definiálni? Felvetődik továbbá a kérdés: melyik álliberális hogyishívjákról van szó? Pedig a többfejű alakulat látszólag még egzisztál, az egyik főfej a parlamentben is hallatja a hangját. Igaz, ez főként abban merül ki, hogy bátran és kritikátlanul alásegít a hatalomnak. Mégis szót kell vesztegetni rájuk, mert ahol a jelzett fantomalakulat felüti a fejét, ott csak rombolás, jogsértés és -tiprás terem. Még saját pártjuk küldöttgyűlését is csak botrányos, törvénybe ütköző módon tudják lebonyolítani. Hol van már a tavalyi SZDSZ-botrány és küldöttgyűlés? – kérdezheti elvileg jogosan az olvasó.
Most kezdődött az a per, amely a szabad és demokrata nevet indokolatlanul bitorló galeri országos gyűlésének körülményeit, az elnökválasztás kusza anomáliáit hivatott kibogozni. A kisebbik neolibi párt egész jellemrajza úgy van benne az egészben, mint cseppben a pocsolya. Hisz ki más kérné Magyarországon a kép- és hangrögzítő eszközök tárgyalótermen kívül rekesztését, mint a csak nevében szabadelvű, valójában baloldali radikális posztsztálinista brancs? Mint ismert, T. Asztalos Ildikó elsőrendű vádlott ügyvédje a volt Borsod-Abaúj-Zemplén megyei pártelnöknő sűrű helyeslése közepette kérte, hogy a csúnya sajtó ne gyakorolhassa hivatását. Ez csak azok számára volt meglepetés, akik az utóbbi tizenvalahány évet valahol egy távoli naprendszerben töltötték. Hisz egy olyan pártocskáról van szó, amely rossz tréfát űz a liberális hagyományokból. És persze lerendezi, hogy hosszú-hosszú évekig magyarhonban ne lehessen parlamenti küszöb fölé kerülni olyan politikai erőnek, amely a liberális jelzőt viseli a nevében. T. Asztalos csak folytatta a dicstelen tradíciókat, amikor kiűzette a médiát a tárgyalásról. Pedig így inkább magára húzta a vizes lepedőt. Csak azt érte el, hogy a közvélemény az antidemokratikus momentumtól most már egészen biztos abban, amit eddig csak sejtett: a miskolci pártprimadonna tényleg sáros az okirat-hamisítási büntetőügyben. Ezt hívják a jogászok ráutaló magatartásnak. Mivel az újságírókat csak nem tudta kitiltatni a teremből, mindenki megtudhatta, hogy az SZDSZ-ben úgy csereberélgették, adták-vették a küldöttgyűlési mandátumokat, mint filatelisták a bélyeget. Apró túlzással, ha valaki nem kapott jegyet a közeli multiplex moziba, egy jó kis SZDSZ-összeröffenéssel kárpótolhatta magát, ahol egy zacsi pattogatott kukorica és egy doboz kóla elfogyasztása mellett még szavazhatott is, melyik fazon legyen a párt elnöke.
Pechükre éppen akkor szakadt vége a szabadon választott politikai kívánságműsornak 2007 tavaszán, amikor Jancsi bohócot megválasztották Gabi tréfamesterrel szemben. A „Szavazatot egyet vegyek? Vegyél kettőt, veled megyek. Vegyél hármat, viszem a nagymamámat” szisztéma teljes fordulatszámon pörgött fiktív liberáliséknál. Egy többedik számú vádlott elmondta, hogy felesége és annak barátnője is leadta a voksokat az inkriminált küldöttgyűlésen. Tették ezt úgy, hogy egyikőjük sem volt küldött, de még SZDSZ-tag sem. Feltárta, hogy ez bevett gyakorlat volt a látványpárt háza táján. Olyan lazán mentek a dolgok 1989 óta, hogy sosem kukacoskodtak regisztrációval, mandátummal, egyéb kispolgári csökevénnyel. Meginterjúvolta volna minderről a Hír TV magát a nagyságos expártelnök asszonyt a hallgattassék meg a másik fél elve alapján. A riporter megkérdezte a folyosón T. A. Ildikót, mondaná el, mi a véleménye minderről. A hölgy olyan köhögési rohamban tört ki, ami influenzapánikos időkben felért egy halálos fenyegetéssel. A liberalizmus nagyobb dicsőségére inkább menekülőre fogta a dolgot, s megfeddte az újságírót, amiért az nem látja, hogy majd megfullad. Aki látta, nem felejti egyhamar a filmszemleérett alakítást, amit a Lammermoori Lucia őrülési jelenetéből és egy köhögéscsillapító elixír reklámklipjéből mixeltek némi kurázsi mamás áthallással.
De hát ott motoszkál bennünk a kérdés: vajon tényleg az egykori miskolci elnöknőnek kell elvinnie a balhét? Mindenért ő lenne a hunyó? Hiszen lehetséges, hogy a kisebbik utódpárti gárdának már tetemes ideje nem is volt legitim elnöke. Mi csak molyolunk a naiv igazságszolgáltatással együtt holmi két és fél évvel ezelőtti pártkongresszusokon, miközben már ősidők óta nincs szabályosan választott első embere a szabad demokratáknak. Lehet, hogy már Pető Ivánt, de Kuncze Gábort, Demszky Gábort meg Magyar Bálintot még nagyobb valószínűséggel utcáról behívott álküldöttekkel emelték trónra. Mialatt egy fél ország komolykodó arccal latolgatta az elnökválasztás esélyeit, addig a fő libi macherek nevettek a markukba, és önfeledten osztogatták egymás közt a cinkelt stallumokat. Márpedig az a pártformáció, amelynek nincsen jogszerűen megválasztott vezetősége, de jure nem is létezik. Az SZDSZ tehát nem csak maguk által alaptalanul liberálisnak mondott csúcsnímandok gyülekezete – ilyenformán talán évek óta nincs is. Ki tudja, talán a legcélszerűbb és legerkölcsösebb lenne őket testületileg meg nem történtté nyilvánítani.
Sajnos ez csupán vágyálom. Az SZDSZ kitörölhetetlen és nehezen helyrehozható nyomokat, károkat hagy maga után, mielőtt elnyerné jól megérdemelt sorsát, a teljes eltűnést. Nehéz feledni, hogy volt egy olyan párt, amelynek egykori elnöke képes volt a kormánypárti gurgulázó hahotától kísérve a rendőrök által eltört csontú, véresre veretett képviselőtársán élcelődni. Aztán ugyanez a személy a nácik által közkedvelt ciántablettát ajánlgatta az elégedetlen polgároknak. Kóka haver meg a többi politikai szélhámos segédletével csak folytatta azt a tradíciót, hogy a legelszántabb MSZP-sek az SZDSZ-esek. Ha ők liberálisok, a nagy átalakítókat, Torquemadát, Lenint és Sztálint is annak kellene tartani. A mostani gyászos fejlemények, az értelmetlen, a lejtőn lefelé taszító büdzsé elfogadása mindennek a betetőzése.
Guinness-rekordok közé illő kuriózum, hogy egy papíron ellenzéki párt megszavazza a költségvetést. A parlamentáris demokrácia megcsúfolása. A Kóka–Kuncze-féle társaság tehát maga ismerte be, hogy a Kádár-éra nosztalgiájában fürdik: a kormánypárti ellenzék a legtipikusabb állampárti hazafias népfrontos vonás. De volt bárkinek is szemernyi kétsége, hogy mindenben kiszolgálják az MSZP-t? Ugyan! Az SZDSZ-be beépülő Kóka János alaposabb munkát végzett újsütetű pártja felszámolásával, mint Torgyán József és Giczy György együttvéve az FKGP és az akkori KDNP lenullázásával. Mi lehet a háttérben? Ne legyünk hiszékenyek. Azért kell az önfelszámolás, mert immár káros lenne a baloldalon két párt. Minden szavazatot egyesíteni kell. Teljesítették politikai kefeügynöki küldetésüket, már nincs esély rá, hogy bárkit megtévesszenek az eredetileg sokak számára vonzó „liberalizmussal”. Kóka és tettestársai már csak a zsíros üzleti jutalomfalatokra játszanak. Számukra az SZDSZ nevű izé annyit jelent, mint kígyónak a ledobott bőr. Ezért peregnek le róluk a szélmalomharcot vívó tehetetlen pártelnök kissé komikus keménykedései.
– Azt mondta Retkes, hogy megszűnt a liberális frakció? Ne röhögtesse már ki magát! – kuncognak Kunczéék. Hisz ők tudják a legjobban: az SZDSZ sohasem lesz egyéb, mint egy áldemokratikus lábjegyzet az MSZP hatalmi érdekeinek mindenkori kiszolgálásában. Olyan, mint az égbolton pislákoló kis csillagok. Már sok évvel ezelőtt kihunytak, csak kopott fényük ért ide éppen most.