Uniós kettős mérce a biztosjelöltek kiválasztásánál

Andor László jelölése az Európai Bizottságba állítólag két okból volt szerencsés, legalábbis eddig ezt suttogták a magyar szocialisták. Egyrészről a közgazdász nem pártpolitikus, hanem értelmiségi szakember, másrészről pedig éppen ezért lehetne esélye valamilyen fontos tisztségre az új bizottságban. Például a régiófejlesztésre. Kovács László persze azonnal jelezte egy rádióinterjúban, hogy José Manuel Barroso semmi ilyesmit nem ígért Budapestnek – ám Kovács akkoriban még versenyben volt a posztért, így kritikus szavait nem mindenki vette komolyan. Pedig néha Kovácsnak is lehet igaza. Mert immáron kiderült, hogy Barroso tényleg semmit sem ígérhetett Andor Lászlóért cserébe. November végén hivatalosan is bejelentették, hogy a londoni EBRD munkatársa az egyik legjelentéktelenebb területet felügyelheti majd az elkövetkező öt évben. Ugyan a szociális ügyek kérdése elvileg jól is állhatna egy baloldali értelmiséginek – és Andor László mégiscsak az –, ám az Európai Unióban a munkaügy elsősorban nemzetállami hatáskörben van, így az uniós színtéren nem jár vele túl sok feladat.
A magyar szocialisták újbóli tévedését az a tény is bizonyítja, hogy a vágyott régiófejlesztési biztosságot – és a vele járó majd 350 milliárdnyi költségvetési pénzt – végül egy igazi pártpolitikus, az osztrák konzervatív Johannes Hahn happolhatta el Andor László elől.
Az új bizottságban tehát szintén többségben lesznek a pártpolitikusok – elvégre a bizottságot számos tagállam amolyan kádertemetőnek használja. „Küldjük a nagypapát Brüsszelbe”, tartja a mondás Bécsben. Aki otthon már kellőképpen kínossá vált, de van még annyi befolyása, hogy csak úgy egyszerűen kirúgni nem lehet – nos, az a politikus nagy eséllyel pályázhat valamilyen uniós tisztségre. Johannes Hahn például az egyetemisták tüntetései elől menekült Bécsből a belga fővárosig.
Andor László esetében azonban nem is a megszerzett poszt súlya, hanem maga a jelölés ténye a kifogásolható. Hiszen az, hogy egy-egy tagállam melyik „tárcát” harcolja ki magának a demokratikusan zárt ajtók mögötti osztozkodásban, tényleg teljességgel mindegy. A biztosok ugyanis nem az országukat képviselik a bizottságon belül – éppen ezért Andor László sem elégíthette volna ki a hazai vágyakat. Hiába kapta volna a magyar jelölt a régiófejlesztést, mindez nem eredményezett volna több hazai beruházást.
A probléma másutt keresendő: Andor László múltjában, jelenében, nézeteiben. Ha 1989-ben megbukott volna Európában a kommunizmus, ha a berlini fal leomlásának bármi jelentősége lett volna, Andor Lászlót nemcsak a régióügytől, de bármilyen más uniós pozíciótól is udvariasan eltessékelnék. Andor László ugyanis a vörös csillag – az állítólag bukott rendszer jelképének – rehabilitálása mellett állt ki néhány éve, és jelenleg is egy szélsőbaloldali folyóiratot, az Eszmélet című újságot főszerkeszti.
A párizsi Le Figaro is megráncolta szerkesztőségi szemöldökét, és kritizálta a magyar biztosjelölt múltját. A szocialista Andor Lászlót azonban gyorsan megvédte a néppárti José Manuel Barroso. Barroso, úgy hírlik, megérdeklődte Andor Lászlótól, hogy tényleg vannak-e néki vállalhatatlan nézetei, valóban találhatók-e foltok a múltjában – mire Andor László csak rázta a fejét. Barroso ezután már teljes megnyugvással jelenthette ki a nemzetközi sajtó előtt, hogy Andor László élvezi a bizalmát, és fel sem merülhet a magyar jelölt cseréje.
Ám miért is merült volna fel? Elvégre Barroso bizalmát már Kovács László is bőségesen élvezte. Ráadásul Kovács Lászlót az Európai Néppárt is zokszó nélkül fogadta el, egyedül a cseh polgári demokraták fejezték ki halovány tiltakozásukat 2004-ben. Meg persze a baloldali zöldek, akik legalább megakadályozták Kovácsot abban, hogy a szocialista politikus az energetika érdekes világával ismerkedhessen munkaideje alatt. Kovácsot átirányították hát az utolsó percekben az adóügybe, ahol igazából nem is teljesített olyan rosszul – már amennyiben teljesítménynek tekintjük azt, hogy nem tett hatalmas kárt semmiben sem. Nyomtalanul volt képes hátrahagyni az irodáját.
Kovács László múltját azonban négy évvel ezelőtt is csak néhányak kifogásolták. A francia Jean-Marie Le Pen például sztálinistának nevezte az MSZP korábbi elnökét, de nem éppen Le Penre szoktak a brüsszeli körökben odafigyelni. Andor László is legfeljebb csak a szélsőjobboldal ellenszenvét vívja majd ki a meghallgatásán.
Pedig Andor Lászlónál nemcsak a múlt, de még a jelen sem stimmel. Az általa főszerkesztett Eszmélet című folyóiratban a posztmarxizmus vagy a gulágrelativizmus számos kétes hírű figurája publikálgat. Nem tagadjuk, hogy érdekes, sőt kifejezetten okos cikkekről, szerzőkről van szó – ám amennyiben 1989-ben vereséget szenvedett volna a kommunizmus, az ilyen barátságnak mégiscsak hátrányt kellene jelentenie jobb körökben. Vagy talán a nyugati közvélemény szintén hanyag nyugalommal venné tudomásul, ha esetleg Alain de Benoist vagy más radikális jobboldali filozófus környezetéből érkező személyt jelölnének az Európai Bizottságba? Tán szintén érdektelen lenne a jelölt ideológiai hovatartozása, ha nem egy szélsőbaloldali, hanem egy szélsőjobboldali folyóiratot szerkesztgetne?
De nem is kell idáig feszítenünk a kérdéseket. Brüsszelben már a katolicizmus is rosszabb megítélés alá esik, mint az Eszmélet című lap főszerkesztése. 2004-ben legalábbis katolikus hite miatt támadt rá a nyugati baloldali közvélemény az olasz Rocco Buttiglionére, aki nem átallott egy magánvéleményében vallási meggyőződése szerint nyilatkozni a homoszexuálisokról. Hiába hangsúlyozta az olasz kereszténydemokrata politikus, hogy biztosi munkája során a homoszexualitást nem a katolikus egyház tanai szerint ítélné meg – a gondolatrendőrség, az új inkvizíció a magánvélemények terén sem tűrhet eltérést.
Az Európai Néppárt tehát nagyvonalúan beáldozta végül Buttiglionét – majd elfelejtette megkérni az áldozat árát. Például Kovács László cseréjét. Kovács maradhatott – legfeljebb egy másik területbe kellett az öt év alatt beletanulnia. Ám Andor Lászlóval még ilyen gond sem lesz. Ő valóban szakember, érti a dolgát. Legfeljebb a nézetei jelenthetnének problémát.
De ahhoz meg kellett volna buknia a kommunizmusnak.

A szerző jogász-újságíró