Viktor Juscsenko egyszemélyes ünnepe

Öt éve Kijevben még az ég is narancssárga volt. Szinte egyszerre ezrek, tízezrek, szerte az országban pedig milliók emelték fel a fejüket, ráérezve a szabadság ízére, s arra, hogy együtt, összefogva mire képesek, milyen hatalmas erőt jelentenek. Mindeközben pedig nagyfokú érettségről tettek tanúbizonyságot, hiszen nem ragadtak fejszét, vasvillát, hanem énekeltek, mosolyogtak, áttörve a hallgatás gátját, megmutatták, hogy többé nem lehet velük azt csinálni, amit eddig tettek.

Nagyot fordult a világ az eltelt öt esztendő alatt, hiszen a szociológusok szerint ma – a soron következő elnökválasztásra készülő Ukrajnában – az állam legfőbb méltóságáért ringbe szálló jelölteknek csak hátrányt jelenthet a narancsos forradalommal vállalt mindenféle közösségük. Tény ugyanis, hogy ez az öt esztendő, amelynek minden egyes napjára egyedül csak Viktor Juscsenko büszke, valójában az ország teljes leépülését, a kilátástalanság és az elszegényedés növekedését, a légvárak építését, a törvénytelenségek féktelen orgiáját, az államfő által demokráciának nevezett valami pedig a teljes zűrzavart, a fejetlenséget jelenti.
De nincs mit felmutatnia Kijevnek a nemzetközi politikában sem. Elemzők egyöntetű megítélése szerint ugyanis Ukrajna soha még nem állt olyan távol, mint éppen jelenleg külpolitikája legfontosabb prioritásaként meghatározott célja, az Európai Unióba és a NATO-ba való belépés megvalósításától. Egyelőre ugyanis sem az integrációról, sem az egyenjogúságra épülő együttműködésről nem lehet beszélni, mert miképpen is lehetne komolyan venni egy, a széthullás veszélyével fenyegetett országot, amely önmagával sem tud mit kezdeni.
Szombaton, a Cserkassziban kampányoló államfő ugyan beismerte, hogy ő maga is csalódott, hiszen messze nem valósultak meg a Majdanon megfogalmazott ígéretek és remények, de ő ennek ellenére elnöki tevékenysége minden egyes napjára büszke, mivel szerinte az a politikai irányvonal, amelyet ő képvisel, az egyetlen járható út Ukrajna számára. Az államfő politikai kalandoroknak nevezte Viktor Janukovicsot és Julija Timosenkót, az elnökválasztási versenyfutás két legnagyobb esélyesét, akiknek győzelme szerinte egyet jelentene az ország függetlenségének és szuverenitásának elvesztésével, hiszen egyikük sem azt az ideológiát képviseli, amelyet az ukrán sorssal és érdekekkel lehetne azonosítani.
Juscsenkóval azonban ma már kevesen értenek egyet. Szemléletesen igazolja ezt egyebek között az is, hogy november 22-ét, a szabadság napját, azaz a narancsos forradalom kezdetét, ma már szinte csak ő tekinti ünnepnek. Elemzők szerint nem is véletlenül, hiszen amikor ezt a napot 2005 novemberében ünneppé nyilvánította, Juscsenko számára a szabadság mindenekelőtt azt jelentette, hogy sikerült megszabadulnia azoktól a barátaitól és harcostársaitól, akik ők trónra emelték. Köztük például attól a Julija Timosenkótól, aki nélkül soha nem lett volna belőle sem forradalmár, sem pedig államfő.