Egész délelőttünket a Gottsegen György Országos Kardiológiai Intézetben töltjük, a jelenleg harminc, rövidesen kétszáz oltópont egyikén. Főleg a húszas-harmincas-negyvenes nemzedékek átlagos vagy kifejezetten jól öltözött tagjai bukkannak fel a folyosón. – Elsősorban azok jönnek, akik az internetről tájékozódnak, sok az egyetemista – osztja meg tapasztalatát Hódi Gabriella kardiológus, ambulanciavezető főorvos. Ő irányítja a járvány idején az oltópont csapatmunkáját. Egy beosztott orvos szúr, egy kórház-higiénikusnak pedig az oltóanyag-beszerzés a feladata, s hogy adatokat szolgáltasson a tisztiorvosi szolgálatnak. Az első oltási napon, múlt pénteken több mint százharmincan keresték fel az oltópontot, ma tizenegyig negyvenen. A vakcina és a beoltási díj együtt háromezer forint. A főorvos asszony el tudja képzelni, hogy sokan azért nem jönnek el, mert bár szeretnék magukat bebiztosítani új influenza ellen, nincs háromezer forintjuk. De arra is kitér: a nyugdíjasok nagyobb része krónikus beteg, ők a háziorvosnál már ingyen túleshettek az oltáson. Ide nem jönnek, mert itt kizárólag a fizetős pácienseké a terep. Ami a ferenc- és józsefvárosi roma népesség távolmaradását illeti, a doktornő a pénzszűkére és a tájékozatlanságra egyaránt gyanakszik.
– Családi nyomásra jöttem el – ismeri el a folyosón egy harmincas nő. Párja pedig, aki elkísérte, nem él a lehetőséggel.
– Nevetségesnek tartom ezt az egész kampányt, eddig is haltak meg emberek influenzában, ezután is fognak, akár beoltatják magukat, akár nem – mondja a férfi. Kedvesének nem okoz gondot a háromezer forint lepengetése, mert pénzügyi területen dolgozik. Egy másik fiatal pár is érkezik, ők sem esnek kétségbe a költségtől, mert az ő munkaadójuk az Európai Unió.
Náluk gondterheltebb az a munkanélküli édesanya, aki húszéves fiával együtt keresi fel az oltópontot. Az érettségizett fiú estin tanul számítógép-szerelést, mindkettejüknek alkalmas időpont ez a délelőtt. A pénzt azonban sokallják.
– A férjem már beoltatta magát a háziorvosnál. Hármunknak ez összesen kilencezer forint, bizony ezt mi jócskán megérezzük – közli az oltás utáni kötelező negyedórás várakozás alatt a családanya. – Egyelőre elhalasztjuk a nagybevásárlást, de meg kellett hoznunk ezt az áldozatot, mert a hírekben azt halljuk, járvány van. Még jó, hogy van ez az oltópont, a férjemnek többször kellett a patikába mennie, mire magának oltóanyagot szerzett.
A miniszter a múlt héten úgy harangozta be az oltópontok létesítését, hogy ezekben „összeszervezik az orvost és a gyógyszertárat”, s így a páciens e központokban csak oltat, és máris fizet. Ám a kardiológiai intézetben nincs meg az anyagi fedezete, hogy pénztáros üljön az oltópont irodáján. Aki tehát ideér, egy felirattal szembesül, mely egy másik épületbe irányítja, a kórház gazdasági osztályára, ahol – előre – fizetnie kell, hogy aztán a blokk ellenében megkaphassa az oltást.
– Hát ez majdnem olyan körülményes, mint ha a háziorvosomnál adatnám be magamnak – zsörtölődik egy középkorú hölgy. Bosszankodik egy nyugdíjas úr is.
– Csak a szervezetlenségre vagyok allergiás – szúr oda az orvosoknak, az oltás esetleges ellenjavallatát puhatoló kérdésre az idős férfi. Mivel nem krónikus beteg, neki is pénzért kell beoltatnia magát. Vízügyi mérnök volt, de hatvannyolc évesen is arra kényszerül, hogy egy társasház portása legyen. Ebből a kis többletjövedelméből végül is futja, hogy felkeresse az oltópontot.
Távozásunk előtt egy kissé bosszankodó arcú kismamával találkozunk, karján egyéves alvó baba. Az anya itt dolgozik a kardiológián ápolónőként – csak éppen gyeden van. S ha már ez a helyzet, a regula szerint nem lehet őt ingyen beoltani, ezt kellett most megértenie…
– Pénzért persze én is túleshetnék az oltáson, de inkább a kicsinyemre fogom költeni ezt a háromezret – dönti el, ha már itt kell élnie ebben a csöppet sem ápolónő- és anyabarát világban.

Elbódították, majd a saját nevükre iratták az idős férfi lakását