A tavaszi választás kétmilliós kérdése

Furcsa választás lesz az idei: 1990 óta először nem az első helyezett kiléte a központi kérdés. Mégis tévedés volna azt hinni, hogy lefutott meccsről van szó. Egyrészt sorsfordító „baleset” minden kampányban történhet, másrészt van bőven tétje a választásnak: a rangsor, a leendő ellenzék összetétele és mindenekelőtt a Fidesz–KDNP várható győzelmének aránya. Más szóval Magyarország kormányozhatósága a következő években.
2006 áprilisában majdnem 2,7 millió választópolgár gondolta úgy, hogy Gyurcsány Ferenc a megfelelő miniszterelnök Magyarország számára, elballagott az urnákig és vagy az MSZP, vagy az SZDSZ listájára leadta a voksát. Tavaly decemberben azonban, a Nézőpont Intézet országos reprezentatív közvélemény-kutatása szerint már csak az aktív választók 12 százaléka vallotta magát szocialista szavazónak. Ez azt jelenti, hogy a teljes társadalomra kivetítve alig 670-720 ezer, pártszimpátiáját nyíltan vállaló MSZP-szavazó maradt. Az SZDSZ-t ma már nem tudják kimutatni a közvélemény-kutatók, előfordul, hogy az ezerfős mintába csak egy-két szabad demokrata kerül.
Összességében tehát mintegy kétmillió olyan szavazó van a 2010 eleji Magyarországon, akik korábban a balliberális koalíció és Gyurcsány Ferenc támogatói voltak, mára viszont hátat fordítottak az MSZP–SZDSZ-nek, vagy legalábbis titkolják kötődésüket. Biztos, hogy a kétmilliós tábor szétszéledt, de nem biztos, hogy mi fog vele történni. A tavaszi választások végeredménye attól függ, hányan maradtak közöttük MSZP-szavazók „illegalitásban”, vagy fogadtak örök hűséget a maradék SZDSZ-nek, hányan pártoltak át a Fideszhez, a Jobbikhoz, az MDF-hez vagy egyéb párthoz, és végül hányan ábrándultak ki egykori kedvencükkel együtt – az állandó sugalmazásnak megfelelően – az összes politikusból.
Népszavazás: példátlan egységben
Noha a baloldal és az MDF a 2006-os választás után a polgári oldal szétesésében és szavazóinak megosztásában vagy átpártolásában reménykedett (az MDF ekkor magát még „új jobboldalnak” hívta), a helyzet épp fordítva alakult. Gyurcsány Ferenc 2006 nyári hitelességvesztése óta látható, hogy nem a Fidesz–KDNP, hanem az MSZP–SZDSZ szavazóbázisa apad. A pártstratégák fő kérdése – pártállástól függően – azóta az, hogy hogyan lehet a kötődésüket elvesztő szavazókat megnyerni vagy visszaszerezni. Gyurcsány csapata az újabb és újabb programoktól (Új reformkor, Szabadság és rend, Szembenézés, majd Megegyezés), illetve az uniós milliárdoktól (Új Magyarország) várta, hogy korábbi szavazói felismerik „tévedésüket”. Mint tudjuk, ez elmaradt. A Fidesz ezzel szemben egy imázsváltástól (két Magyarország helyett Egy a zászló), valamint a bérből és fizetésből élők szociális érdekvédelmének felvállalásától remélte a volt baloldaliak átállítását. Utóbbi a rendszerváltozás után az MSZP terepe volt, de a megszorításokra kényszerülő Gyurcsány, aki pártja modernizálása címén a szavazóbázisát amúgy is le akarta cserélni, elengedte e fontos választói csoport kezét. A Fidesz stratégiájának fontos állomása volt a „szociális népszavazás”, amelyen soha nem látott egységben 3,3 millió választópolgár utasította el a vizitdíjat, és szavazott először az MSZP ellen.
Sok a rejtőzködő szavazó
Szintén szemet vetett a kétmilliós táborra a 2006 óta megizmosodott új, szélsőséges párt. Noha a baloldal állította és szellemi holdudvara is azt próbálta bizonygatni, hogy a Jobbikra kizárólag a Fidesz korábbi szimpatizánsai szavaztak, a józan szemlélő tudhatja, hogy legalább annyi korábbi MSZP-szavazó is átállt a Jobbikhoz. Minden ideológiai körítés ellenére ugyanis a Jobbik nem jobboldali párt. A nagy magyar retorika a kívülállók számára még tűnhet jobboldalinak, a cigányellenesség, a néhol a verbalitáson is túlmutató erőszak vagy a jogerős bírói ítélet figyelmen kívül hagyása, aligha. Úgy tűnik, ezekre a politikai értékrenden túlmutató társadalmi igény van. Épp ennek köszönheti a Jobbik, hogy a harmadik erőből – legalábbis az ország egyes régióiban – akár második erő is lehet az idén áprilisban.
Legutoljára a Lehet Más a Politika (LMP) és az MDF jelentkezett be a kétmilliós egykori balliberális tábor városi elitjéért. Mindkét párt tavaly tavasszal indította a balliberális szavazótábor romjain a valamely szegmensnek szóló kampányát, az LMP elsősorban programmal, míg az MDF egy húzónévvel. Bokros Lajos megnyerése nemcsak a volt SZDSZ-szavazókat csábította el, de az MSZP reformértelmisége számára is vonzóerő lehet. Nem véletlen, hogy még a most nyíltan MSZP-szimpatizánsok közül is ugyanannyian kívánnák a csomagnévadó közgazdászt kormányfőnek, mint a legutóbb kisnemesi múltjával büszkélkedő Mesterházy Attilát.
A teljesség kedvéért hangsúlyozni kell, hogy a volt MSZP-szavazók lehetnek ismét MSZP-szavazók (sőt lehet, hogy most is azok, csak úgymond rejtőzködnek). Mi több, a szocialisták bizonyára azt remélik fiatal miniszterelnök-jelöltjüktől és az Új kiegyezés jelszavától, hogy a kétmilliós tábor helyett új, „középen álló, mérsékelt” vagy fiatal szavazókkal is bővíthetik táborukat. A fiatalokkal – Gyurcsány Ferenc amőbás erőfeszítései ellenére – hadilábon álló MSZP-nek azonban alig van esélye új támogatókra a huszonévesek közül. Ők ugyanis a biztos vesztesre nem szeretnek szavazni, a párthűség nem az ő asztaluk.
A „középen álló, mérsékelt” szavazók, illetve a politikaellenességbe fordult MSZP-szimpatizánsok meggyőzésére kieszelt Új kiegyezés jelszó sem tűnik politikai csodafegyvernek. Egyrészt árulkodik arról, hogy az MSZP második, tanácsadói rétege nem változott Gyurcsány távozása óta. Az „új kiegyezés” jelszava ugyanis – túl azon, hogy az MDF EP-szlogenje volt – kísértetiesen hasonlít a volt miniszterelnök utolsó dolgozatának címére, a Megegyezésre.
A szófordulat értelmezésével azonban akkor és most sem foglalkozott az MSZP, megelégedett a politikaellenes, ezért népszerű élével. Így az MSZP-féle kiegyezés értelmezése szabad préda. Egyrészt emlékeztet az 1848–49-es szabadságharc után illegitim és kudarcos osztrák kormányzásra, amely 18 év után, vereségét elismerve, hatalommegosztásra törekedett a magyarokkal. Másrészt utalhat a húsz évvel ezelőtti rendszerváltásra is, amikor az állampárt háromoldalú kerekasztalnál kompromisszumot kötött ellenfeleivel (igaz, azt nem mindenki írta alá). Az MSZMP akkor a politikai és gazdasági hatalmat szétválasztva, az előbbit átadta a demokratikusan választott politikai erőknek, akik utóbb nagyon óvatosan bántak az utódpárt elszámoltatásával. Így érthető lenne a mostani MSZP nosztalgiája. Ezt a párhuzamot erősíti, hogy az akkori kiegyezés alapján két évtizede sem volt előre hozott választás, a puha diktatúra Országgyűlése emelte alkotmányos erőre a kialkudott kompromisszumot. Ugyanakkor fontos különbség, hogy 1989-ben még senki sem lehetett biztos a rendszerváltozásban (minden századik magyarországi lakos szovjet katona volt), 2010-ben viszont bizonyosan szabad választásokat tartanak.
A szétszéledtek vissza is térhetnek
Végül utalhat a „kiegyezés” a német vagy osztrák nagykoalíciós divatra is, ahol a két nagy néppárt – valamelyikük vezetésével – előszeretettel alakít közös kormányt. Bár Kósa Lajos 2007 végén még szóba hozta ezt, azóta megszűnt minden realitásalapja. Orbán Viktor az EP-választások után nem véletlenül hangsúlyozta a Fidesz kongresszusán, hogy a Gyurcsány–Bajnai-korszakkal nincs kiegyezés.
A kétmilliós volt balliberális szavazótábor szétszéledésének irányai láthatók, de az arányok nem tudhatók pontosan. Az egyes pártok erőfeszítése látható, de ők kétmilliónyian még nem hoztak döntést. Még nem tudják maguk sem, hogy megmaradnak-e új pártjuknál, visszatérnek-e a régihez, vagy esetleg lábbal szavaznak, és áprilisban otthon maradnak majd. Éppen ezért a 2010-es választás még nem dőlt el. Tény, hogy a fogadóirodákban bizonyára nagyon kicsi oddsszal lehet a Fidesz-győzelmére tippelni, az összes többi kérdés azonban még nyitott. Nem tudjuk, ki lesz a második erő tavasszal, de emlékszünk, hogy tavaly júniusban szerény különbség volt az MSZP és a Jobbik között. Nem tudjuk, legfeljebb találgathatunk, hogy hány párti lesz a rendszerváltozás utáni hatodik Országgyűlés. A becslések azonban egy ötpárti diétát valószínűsítenek, amelyben a KDNP és az MDF is önálló frakciót alakíthat.
A széleken nagy a jövés-menés
Végül azt sem tudjuk, hogy az első hány szavazattal előzi majd meg a többieket. Sokszor elmondják, hogy hatalmas a Fidesz szavazótábora. Ezt a képet erősíti, amikor egyes közvélemény-kutatók – szakmailag indokolatlanul – kizárólag az aktív szavazók és pártot is választók preferenciáját közlik, amely a Fidesz-szimpatizánsok elszántsága és a többiek rejtőzködése miatt könynyedén 65-70 százalékos tartományba repíti a polgári oldalt. A valóság azonban az, hogy az EP-választások 56 százalékos eredményének megismétlődése is csoda lenne. Egy ilyen arányú választási győzelem azt jelentené, hogy minden második aktív választópolgár a Fideszt és Orbán Viktort bízza meg a kormányzással. Hajlamosak vagyunk azonban elfelejteni, hogy a Fidesz hatalmas tábora igen sokszínű, ezért a széleken nagy a jövés-menés. Tűzön-vízen elkötelezett támogatója a polgári oldalnak nagyjából 1,6 millió fő lehet. A többiek nem tartották szükségesnek, hogy tavaly júniusban elmenjenek európai képviselőkre szavazni. Márpedig a szavazatszámok döntenek a parlamenti arányokról és végső soron Magyarország kormányozhatóságáról is.
Ez a rendszerváltás óta példa nélkül álló helyzet, amelyben csak az tudható viszonylag nagy biztonsággal, hogy Orbán Viktor lesz a következő miniszterelnök, a mögötte és ellene felsorakozó csoportok ereje nem, furcsa kampányt hoz magával. Egyik oldalról rövidet (hivatalosan akár csupán 2-3 heteset), másik oldalról hosszút (a politikaellenes politikusok szerint már 2006 óta tart). Egyrészt minden idők legvisszafogottabb választási küzdelmét – Mesterházy kiegyezése erre a langyosságra utal –, másrészt minden idők legvadabbját, hiszen a baloldal attól félhet, hogy nem négy évre veszti el a hatalmat, a polgári oldal pedig a baloldal félelmétől félhet… Végül a furcsa helyzetnek következménye lehet, hogy a show-műsorra éhes tévénézőknek le kell mondaniuk a miniszterelnök-jelölti vitáról. Mivel a sok bizonytalanság között ez a kérdés tűnik egyedül eldöntöttnek (mármint, hogy ki lesz a kormányfő), indokoltabb lenne vitát rendezni arról, ki lesz a „második erő” vagy a „legnagyobb ellenzéki párt”. Vona Gábor, Mesterházy Attila, Bokros Lajos, a még mindig reménykedő és szervezkedő Gyurcsány Ferenc, illetve az LMP ismeretlen arca részvételével. Ez segíthetne az MSZP–SZDSZ-ből kiábrándult, de a Fidesszel továbbra sem szimpatizáló szavazóknak. Igaz, ők már nincsenek kétmillióan.

A szerző politológus, a Nézőpont Intézet kutatási igazgatója