Ablak a végtelenre

Nem én írom ezt most.
Senki nincs zsákutcában, nincs olyan élet, amelyre az Isten azt mondaná, hogy elveszett, ezen már nem lehet segíteni. Lehet, hogy az alkohol gyűrt maga alá, lehet, hogy a csüggedés, a reménytelenség, a nélkülözés, a napi hajsza, a taposómalom tette tönkre az idegeidet, vagy akár a jólét, a siker, a hatalom súlya alatt roppantál össze, de hinned kell, hogy mindig van tovább, és az életed nem egy zsákutcában való vég nélküli vergődés, hanem sodródás Isten feléd kinyújtott karjaiba. Az a jó, ha ez nem eszméletlen sodródás, hanem egy tudatosan vállalt közeledés, amely értelmet ad az életednek. A népmesékben a szegény ember kifogja az aranyhalacskát, aki három kívánságát teljesíti. Ha én kifognék egy római katolikus aranyhalacskát, aki azt mondaná, hogy egyetlen dolgot kérhetek a kedves Olvasó számára, akkor az a következő lenne: merjék, akarják keresni, meglátni Isten orcáját a világban, hogy érezzék az Ő szent jelenlétét, hogy merjenek Vele baráti, gyermeki, munkatársi viszonyt kialakítani, hogy ne féljenek Tőle, hanem vegyék észre Benne a Jeruzsálem előtt térdre boruló, síró Istent, aki a mai napig és a világ végéig próbálja összegyűjteni az embereket, mint kotló a csibéit Déván, Budapesten, Salgótarjánban … Debrecenben, Kolozsváron, Nagyenyeden, Munkácson, Párizsban, New Yorkban, Kabulban, mindenütt.
Csaba testvér mondja ezt az Ablak a végtelenre – Csaba testvér gondolatai című gyönyörű könyvben (Helikon Kiadó, 2009), amelyben Karikó Éva kérdéseire válaszol. Istenről, vallásról, életről, emberről.
Ez alá, de nagyon alázatosan, mit tehetnék még én is, akár fa alá a kedves Olvasónak? Mint egy kis tomboló bárány az üres szobában, aki még egy nappal szenteste előtt is fel tudja húzni magát azon, hogy a számító, primitív gép sorban aláhúzza az év legszebb mondatait, azt meg, hogy Nagyenyeden, végképp nem érti. Pedig a Google már biztosan feltérképezte. De feltérképezhető-e 1500 gyerek, ahogy a könyv borítóján olvasom, vagy 1800, ahogy más forrásból? Feltérképezhető akár egy is? Ne relativizáljunk, legalizáljunk. Tényleg giccs lenne a szeretet, amint azt megpróbálják ránk sózni? Tényleg képesek vagyunk szeretettelenségben élni tovább, akár egy percig is? Bevallom neked, atyám, testvérem az Úr Jézusban, reformátusként, hogy engemet a kénköves irigység eszeget, ha rád gondolok, ami gyakori. Hogy én akkor most a nagy dumán kívül mit is? És mivégre? És hogy a francba? A XIV. dalai láma így nyugtat: Ha képesek vagyunk gyengíteni önző ösztöneinket, és egy kicsivel több törődést kifejleszteni mások iránt a halálunkat megelőzően, akkor jól használtuk fel ezt az életünket. Oké, atyám, ti ezt vágjátok, de most már nekünk is össze kellene szednünk magunkat a porból, bele a fénybe ezerrel. Mert Jézus él. Áldott karácsonyt mindenkinek!