Civilizátorok és a magyarok

Folyamatosan civilizálni szeretnék a magyarokat. Hol ez, hol az. Hol a német, ahogy Madách Imre A civilizátor című komédiájában ennek hangot is adott. Hol meg a kommunisták, akik egy utópia nevében még kegyetlenkedni is képesek voltak. Hol meg a liberálisok, akik a világpolgár víziójával a fejükben szem elől tévesztik a valóságos embert. A politikában a legveszélyesebb ember a fanatikus; nálánál is veszélyesebb a fanatikus civilizátor. A modern hittérítő az ideológus, aki a történelem nevével cserélte fel Istenét. S mert azt hiszi, mindent racionálisan tesz, azt is gondolja, hogy bármit megtehet pusztán az akaratával. A modern fanatizmus pusztító, a vallás kiiktatásával mindent politikai kérdésként kezel – a megoldás szerinte csakis politikai lehet. Mintha azonban lassan kijózanodni látszanának a fanatikus civilizátorok – a maradékukat már csak derűs mosollyal lehet szemlélni.
A történelem értelmetlensége
A XX. század második felére ideológiává szerveződött a magyarok civilizálásának az igénye. Ezek közül a legerősebbnek a lényege, hogy csak egy út van, „a történelem determinált”, egyenes vonalú, aki nem kapaszkodik fel a történelem vonatára, az lemarad. Miről is? A haladásról. A kommunizmusról, az osztálynélküli társadalomról, a teljes egyenlőségről. Majd jött az újabb ideológia: globalizáció a neve. Megint az elkerülhetetlenséggel, a törvénnyel való példálózással némítanak el mindenkit, aki csak kérdést mer feltenni a világméretű integráció végzetszerűségére vagy annak tartalmára. Mintha a globalizáció mindenre választ adna, afféle ultima ratio. Módosított marxi történelemfelfogás, nem a proletárokhoz fog mindenki hasonlítani, hanem a proletárok a tőkésekhez. Mégis csak jobb tulajdonosnak lenni, mint a közös, állami tulajdonon belül civakodni, a hiánygazdaságban a tömegeket féken tartani. Hiszen az egyenlőség társadalmában mindenkinek joga van ugyanannyit szerezni, mint másnak. A kommunisták 1989 után elfelejtették a néppel közölni, hogy ugyan a történelem most is gőzerővel halad előre, egyre több vagon már leszakadt a szerelvényről. A nép mostanában ismeri fel, ha a történelem egyirányú, akkor hogyan lehet az, hogy állandóan hol egy szembejövő vonat, hol meg egy másik vágányon mellettük elrobogó szerelvény miatt az ő vagonjuk állni látszik. A civilizációs ideológia éppen most kifulladó utolsó nagy rohamát a liberálisok vezényelték. Sok bajuk egyébként sem volt a balos haladás koncepcióval, de számukra a liberalizmus elsősorban azt jelentette, hogy rendeletileg nyugatosítani kell a magyarokat. A kommunisták még az 1950-es években bevezetett nagy kényszeriparosítási programmal akarták modernizálni az országot, a liberálisok a rendszerváltás után komolyan vették a történelem végét és a Nyugatot, ahogy a fejükben élt egy-két nyugati út, film és propagandasablon alapján, megpróbálták „bevezetni” Magyarországon. Ennek a politikának két része volt és van: el kell altatni a magyarok amúgy indulatos életösztönét, színes üveggömbbe nézették őket (modernizációs ideológia), mert hogy a régi és új vezetőiknél (a kettő gyakran egybeesett) senki nem tudja jobban, mit és hogyan kell csinálni. Ők értik a történelmet. Viszont a dogmájukon kívül mást sem értettek és értenek. Attól már a Nyugat sem esik hanyatt, hogy ezek a káderek lépten-nyomon behízelegnek nekik és pecsovicsként bólogatnak. Viszont a néppel még mindig nem közölték: nem lesz egyenlő fogyasztás, nem lesz nyugatiasabb Magyarország, mint amennyire már ma is az, s hogy a történelem állítólagos értése nem fogja megvédeni a munkahelyeket, s hogy sokba kerül az egészség és az oktatás. A történelem mestergondolkodói és népes haszonélvezői most éppen a megszerzett vagyon konszolidálásával, azaz tisztára mosásával vannak elfoglalva. Eldőlt hosszú időre, kiből lesz gazdag, kiből szegény. Ezt dobta a történelem szerencsekereke – vagy netán tudatosan történt így? Lehet, hogy a történelmet mi csináljuk? S lehet, hogy csak egy szabály van: aki elsőként lép, az lesz a nyertes? Ennek a politikának ez a második pillére. A tét óriási a baloldal számára: be kellene bizonyítania, hogy a történelmi haladás védhető álláspont, különben nincs mire felfűzni hitelesen a politikai szlogenjeiket. Ha pedig ez nem megy, akkor a baloldali nézetek is reflexívvé válnak, vagyis konzervatív álláspontra helyezkednének, de az olyan lenne, mint a szökevény kerékpáros versenyző, akit utolért a mezőny: legjobb esetben is beolvadni tudna.
Identitás és ideológia
A globalizáció csak az arányokat változtatta meg, a lényeget nem. Természetesen állandóan alkalmazkodni kell a külső, idegen hatásokhoz. Nem ez a vita lényege. A mindent folyton mozgásban tartó modernista, baloldali ideológia rendre kiváltja az identitással összefüggő kérdéseket: ha minden változik, mi marad meg, s ki vagyok én, kik vagyunk mi. Mozgó vonaton nem tudja kipihenni magát az ember. Minden nemzetnek, országnak kell valami, amire büszke, ami az övé, amihez tartozik, s ami hozzá tartozik. A globalizáció ezt a kényszert nem szünteti meg, inkább felerősíti. A skótok most éppen meghirdették a „Ki a legnagyobb skót?” szavazást. A több esélyes között ott van például Alex Ferguson, a Manchester United sikeredzője. A franciák néhány hónapos kampányt indítottak a francia identitásról, hogy elősegítsék a bevándorlók beilleszkedését. Az örmények a sakkban világraszólóak. Az örmény elnök, aki egyben a sakkszövetségük elnöke is, a sakkot a nemzeti tantervük részévé akarja tenni, mivel a sakk „összeszedettségre, fegyelemre és tisztességre” nevel. Huszonhét örmény sakknagymester van, s az elnökük célja világos: az örményekről ne csak az örmények kiirtása (1915) és a földrengés jusson az emberek eszébe. A szlovákok Csehszlovákia felbomlásának pillanatában a szlovák nyelv védelmét és kiterjesztését tekintették fő feladatuknak. Kell lenni valaminek, ami képes a gondolattalanságra nevelő ideológiákat és a média összhatását ellensúlyozni. A média folytonosan valamiről meg akar győzni: legyek sovány, szép, trendi (!) … De csak az lehet valami, aki már eleve tudja, hogy ő kicsoda. Ezért aztán a nézők nem lesznek se soványak, se szépek, se trendik. Az identitásnak önreflexiós iránya van: ha számomra kiderül, hogy önmagamhoz is viszonyom van, akkor már elkezdtem gondolkodni. A civilizátorok ettől rettegnek a legjobban.
Az eredeti szándék
A rendszerváltás önmeghatározása szerint nem akart forradalmi, azaz erőszakos, utópikus lenni. 1989 erőszakmentes, utópiaellenes és a gonosszal szemben a jóságot állító („A jóval győzd le a gonoszt! – II. János Pál) politikai tett kívánt lenni. Ez azt jelentette, hogy követni kell a már máshol bevált modelleket. Több is adódott. Ott volt az angolszász, főként amerikai modell a maga demokráciájával, liberalizmusával, gazdagságával és széles mosolyával. A hazai liberálisoknak ezt tetszett kezdettől fogva a legjobban. Legyünk Amerika, na nem az igazi, hanem amit abból meg tudunk valósítani: a halálbüntetés például nem kell. Viszont nem vették észre, hogy az angolszász jogtudat vagy joguralom nélkül az amerikanizálás csak látszólagos lesz, egyszerű, üres civilizációs majmolás, amely mára a magyar nyelvbe is beszivárgott „a szép napot” kívánástól „a nem találom a magyar szót” egyszerű angol szavak napi használatának modorosságáig. Aztán ott volt a német modell, amely természetesen adódott, hiszen ők is egy totális zsarnokságból álltak fel. Ehhez viszont az ordoliberalismus (szociális piacgazdaság) kellett volna és a keresztény társadalmi tanítás. A fő különbség mégsem ez volt a német és a posztkommunista helyzet között, hanem a leleményes nómenklatúra megmaradása a posztkommunista világban. Követhettük volna a kínai modellt is, amely a gazdaság liberalizálását különválasztja a politikai átalakulástól. Ennek is lett volna híve, de a kínai modell akkor még nem látszott, ráadásul idegen volt a gondolkodásmódunktól és a kultúránktól.
Kultúra és civilizáció
Ezzel el is érkeztünk a régi kérdéshez: a kultúra ellenében lehet-e bármilyen politikai rendszert bevezetni. Az 1990-es évek elején még Soros György is reális lehetőségnek gondolta, hogy a kommunista totalitarizmust nem az integráció, hanem a szabad világ szétesése fogja követni. Ha a Szovjetunióból nem is lett egy minden civilizációt fenyegető „fekete lyuk”, de az megfontolandó, hogy „a totalitarizmus vége a világ nagy részén valószínűleg a határozottan tradicionalista irányok történelmi folytatását” (John Gray) hozza el. A zsarnokság vége csak részben a szabadság kezdete, mert a múlttal való szakítás lehetetlen. Egyre-másra jelennek meg külföldön is felmérések, amelyek a posztkommunista országok állapotát igyekeznek felmérni húsz évvel a rendszerváltás után. Magyarország szinte minden szempontból kilóg közép-európai környezetéből, s a demokrácia több mutatója szerint is inkább Oroszországhoz, Bulgáriához és Litvániához hasonlít. A magyarok többsége nem szereti az új rendszert, mert élete bizonytalanabb, az elképzeltnél rosszabbul él, és még meg is alázzák saját vezetői (hazugság), olykor a szomszédjai. Az egészen biztos, hogy az elmúlt húsz év bebizonyította, a magyarokat nem lehet nyílt, provokatív eszközökkel civilizálni; a magyarok ugyanis nem érzik magukat civilizálásra szorulónak. Aki civilizálni akarja a magyart, annak csalódnia kell, mert a szabadsága fenyegetéseként fogja érzékelni. Minél nagyobb a civilizációs fanatizmus, annál nagyobb lesz az identitás iránti igény. A magyar a legnagyobb újításra is hajlik, ha saját döntésétől függ. Ehhez viszont tisztességes vezetésre van szükség, nem modellekre és leereszkedő civilizatorikus dühre, még kevésbé fanatizmusra, amely gonoszságok elkövetésére sarkall, ahogy azt az elmúlt években megtapasztaltuk.

A szerző politikai filozófus, egyetemi tanár