Márai-program: ezer cím

Sok-sok ezer magyar nyelvű kötetből, amelyek mind az elmúlt három évben jelentek meg, ezret fog kiválasztani valamikor január táján egy kilencfős bizottság. Aztán az ezerből válogathatnak hatszáz közkönyvtár vezetői, mit vesznek meg állami pénzből a bibliotékájuknak, és a könyvhét előtt már meg is kapják, amit rendeltek. És aztán 2010 folyamán még kétszer lesz ugyanilyen cím-, aztán meg könyvválogatás. Ez már maga a megvalósuló Márai-program.
Mikor még csak a tervezgetés folyt, mindig elhangzott, hogy ez így majd nagyon jó lesz, mert végre biztonságba kerülnek azok a kis könyvkiadók, amelyek értékes műveket adnak ki pár száz példányban, és azért is jó lesz, mert az ilyen művek szerzői végre rendesebben ki lesznek fizetve. Nem úgy, mint gyakorta mostanában. És azért is jó lesz, mert ezeknek a könyveknek a létrejöttét támogatja az állam, csakhogy reklámozásra, utógondozásra már nem jut pénz, nincs is rá állami struktúra, hanem többnyire az történik, hogy a kötetek nagy része raktárakban, elfeledve végzi, mert a nagy könyvesbolthálózatok az ilyen könyveket sokszor át sem veszik terjesztésre, vagy úgy teszik ki a polcaikra, hogy nincsen benne köszönet. Ha viszont ezek a könyvek gyorsan bekerülnek a könyvtárakba, még akkor, amikor a könyvesújságok írogatnak róluk, sokkal inkább eljutnak az olvasóhoz, mint idáig. A Márai-program egymilliárdjából ugyanis még arra is telik ám, hogy az olvasót be- és visszaszoktassák a könyvtárba, s ott személyesen is találkozhasson olykor azokkal a kortárs szerzőkkel, akiknek a köteteit kézbe veheti a könyvtáros gondos megrendelései folytán.
Most már nem mindenki olyan nagyon biztos abban, hogy a régi Cserépfalvihoz hasonló kis, áldozatos könyvkiadóknak és a Radnóti- vagy József Attila-féle, a maguk korában közepesen vagy annál kevésbé ismert szerzőknek hoz nyugodt, stabil éveket az ötös lottó adótartalmának kilencven százalékából bebiztosított könyvesprogram. A Nemzeti Kulturális Alap bizottsága ugyanis nem zárt ki az ezer címből sem műfajokat, sem kiugró bevételt produkáló könyveket, ez pedig azt jelentheti, hogy a Márai-program fő nyertesei esetleg mégsem a kis kiadók és az igényes szerzők, a holnap klasszikusai lesznek, hanem a túlterjeszkedő kiadó- és terjesztőhálózatok, amelyek néhány felfújt író viszonylagos sikereit így is mértéken felül fizettetik meg a vásárlóval, a nyomdákkal és a kisebb versenytársakkal. De most más, újabb veszélyt is látnak a könyvkiadók és az írószervezetek képviselői. Azt, hogy ez a pénz még csak nem is jut majd el biztosan a kiadókhoz. Arról van szó ugyanis, hogy jövőre újabb forrásokat vonnak el az önkormányzatoktól, és félő, hogy ha a közkönyvtárak kapják meg a Márai-programból megítélt pénzt a könyvvásárlásokra, akkor azok a hiátusokat fogják betömködni, s nem a kortárs lírát, prózát, filozófiatörténetet fogják megmenteni. Marad minden a régiben, csak 2010-ben már kicsit többet forgolódnak majd az ágyukban a könyvtárosok éjszakánként. Hiszen nekik kell elvégezniük a mostani kultúrpolitikusok által rájuk hagyott hentesmunkát.
Néha elgondolom, mi lenne most, ha az elmúlt húsz évben nem avasodik meg ennyire a magyar média, ha nem szokik le az értékkeresésről és közvetítésről. Ha most mindenki számtalan nevet mormolna magában, hogy kinek a könyvét vegyék be a bizottsági emberek az ezerbe. Hogy ki miatt menne el szívesen író-olvasó találkozóra, mert látta a tévéfilmet, amely az író regényéből készült, és jó volt, és boldogan aludt el utána, mert kapott végre valakiktől valamit.
Hát ezért ne fosszuk ki most megint magunkat és egymást. Jó?