Megalapozatlan a jövő évi költségvetés

Hungaricum, hogy egy válságos évben a kormánytöbbség rekordsebességgel tudta le a következő évre szóló költségvetési tervezés sosem könnyű munkáját. Különös ez a sebesség egy olyan időszakban, amikor a világgazdaságban végbemenő megrázkódtatások miatt október és november során még az idei esztendő várható alakulását sem lehetett kellően előre látni. A szokásosnál jóval nagyobb bizonytalanság övezi a következő évre szóló előirányzatokat. Mivel szakmai érvek nem szólnak a büdzsé korai jóváhagyása mellett, nyilván nyomós politikai oka volt a kormánynak a sietségre.
Ebben a szituációban kell elhelyezni és röviden kommentálni egy önmagában nem rendkívüli eseményt: 29 személy nyílt levélben szólította fel a parlamenti képviselőket a zárószavazás előtt az állami költségvetési tervezet elutasítására. Érdekes módon a levél meglehetősen nagy port vert fel, bár közvetlen hatása nem lett, mivel a kormányoldali többség a várt arányban megszavazta a tervezetet. A pénzügyminiszter például badarságnak nevezte egy rádióműsorban a levélben foglaltakat. De mit is tartalmazott a nyílt levél? A költségvetési terv elutasításának két fő indokát említi a rövid szöveg: az egyik szerint a mostani tervezet sem tartalmazza az évek óta szükséges reformokat, nem segíti a magyar vállalkozások versenyképességét. A másik a költségvetési tervezés gyengéit hozza szóba: a hiányt alultervezi a kormány, amikor a várható bevételeknél a reálisnál többel, a várható kiadásoknál pedig kevesebbel számol.
Másnak talán más a baja a költségvetési tervezettel; az ellenzék nem is szavazta meg, miután hiába bombázta módosító javaslatokkal az előterjesztőt. Egyébként a demokráciára való visszatérésünk óta az ellenzék sosem támogatta a kormányoldal költségvetését, ami logikus is: a büdzsé ugyan mindig tele van adattal és szakmai szöveggel, de valójában tömény politika, hiszen azt önti számszerű formába, hogy az állam fenntartásának költségeit kikre rója ki a kormány, és mire fordítja a beszedett adókat. Márpedig ez csak részben technikai ügy, sokkal inkább preferenciák és értékek kérdése. A huszonkilencek által aláírt levél megemlíti a magyar vállalkozások versenyképességének ügyét: sajnos elég könnyű dokumentálni, hogy a nem kevés állami kiadásból és a társfinanszírozás révén elköltendő uniós forrásokból a szükségesnél és a lehetségesnél kevesebb szolgálja ezt a stratégiai célt a beterjesztett dokumentumban. Amire mondhatta volna az előterjesztő, hogy a kutatásra, a fejlesztésre, a munkahelyteremtésre, a szakképzésre ugyan valóban a szükségesnél kevesebbet irányzott elő a tervezet, mert a kormányoldal nem kívánta az elviselhetőnél jobban megfaragni a munkanélküliek és a gazdaságilag inaktív eltartottak állami támogatását. Ez tiszta beszéd lenne, mert a különféle állami támogatásból élő százezrek sorsa valóban fontos, mint ahogy másfelől a jövő megalapozása és a munkateljesítmények támogatása is fontos lenne; kinek ez, kinek az a fontosabb, az adóbevételek pedig végesek.
A badarságnak minősített levélben olyan kitételek is vannak, amelyeket a keblére ölelhetne egy szakmaiságára sokat adó pénzügyminiszter: az aláírók keveslik a reformokat. A reform szó mára roppant népszerűtlenné vált, mert ennek a nevében évek óta mindenféle kellemetlenség érte az embereket. Legutóbb az egészségügyi reform néven követett el súlyos károkkal járó dúlást a szocialista–szabad demokrata koalíció, amíg a társadalmi ellenállás meg nem fékezte őket. De a nyugdíjreform vagy az oktatási reform kifejezés sem cseng túl jól. Mégis az könnyen belátható, hogy életünk egy sor területén megcsontosodtak az intézmények, elavultak a hivatali formák, megújításra szorulnak az eljárások, mert elszaladt felettük az idő, vagy mert a világban mások lettek a játékszabályok és az erőviszonyok. Egy ilyen kritikára lehetne azt mondani a kormányoldal részéről, hogy a fennálló politikai viszonyok közepette még az is szép, hogy a kormány és annak költségvetése legalább annyi változást vállalt, mint amennyi kiolvasható a 2010-es büdzséből. Biztatásnak lehetett volna felfogni a 29 aláírást azokkal az óvatoskodó kormánypártiakkal szemben, akiknek a status quo megváltoztatásához eddig sem volt nagy kedve, és csak muszájból (a hitelnyújtók elvárásainak engedve) támogatnak bármilyen átalakítást.
Azt gyanítom, a kormányoldali felszisszenés tényleges oka a levél másik fő kritikája, nevezetesen: most sem lehetünk meggyőződve arról, hogy a beterjesztett költségvetés hű képet ad az államháztartás állapotáról és a 2010-re várható folyamatokról. No de a Nemzetközi Valutaalap (IMF)? Az Európai Unió? Ha nekik megfelelt a büdzsé, akkor mit akadékoskodik két tucat közgazdász?!
Bárcsak igazat állítana a miniszterelnök, aki szerint már nincsenek képletes csontvázak a képletes állami szekrényekben. Én leszek az első a megkövetésében, ha az új kormány hivatalba lépését követően immár nem bukkannak fel menetrendszerű váratlansággal a költségvetésből kifelejtett vagy kihagyott tételek. De akik nyitott szemmel járnak a magyar valóságban, már megint olyan állami ügyeskedéseket látnak, amik óvatossá teszik az embert a hivatalos adatokkal szemben. A külföldi partnerekre való hivatkozás nem elégséges itt a kételyek eloszlatására. Az IMF ugyan a hitelszerződésben szereplő gazdasági változók és ezek között a költségvetési deficit tényadatai szerint ítéli meg az adós állam teljesítményét, ám helyzete kényelmes: ha az év közepén netán kiderülne az adós által vállalt deficit mértékének tarthatatlansága, akkor azonnali korrekciót kérne. Ha új kormány van, akkor az új kormánytól. Az EU sem folytat adatellenőrzést, mert a magyar költségvetés adatainak tulajdonosa a magyar állam, és Brüsszel nem számol utánunk, csupán módszertani egyeztetést ír elő, és legfeljebb kérdéseket tesz fel – majd, amikor több látszik. De még a Költségvetési Tanács sem tekinti feladatának az adatok valódisága előzetes ellenőrzését és jóváhagyását.
Nem is lehet egykönnyen belelátni abba, hogy miként eshetnek meg trükkök százai, amikről egy ritka őszinte pillanatában a volt miniszterelnök tájékoztatta a szocialista képviselőket bő három éve. Kifizetések visszatartásával, tételek előre hozásával eleve sokat lehet játszani. Rengeteg múlik azon, hogy az állami felügyelet alatt álló cégek és intézmények miként számolnak el a tulajdonossal, azaz az állammal. A Magyar Nemzeti Bank nyereségét és veszteségét jogszerűen szét lehet húzni több évre. Be lehet szedni osztalékot, el lehet húzni kötelezettségek kifizetését. Még nagyobb a bizonytalanság a jövőbeli folyamatok terén: a papír türelmes, és nem protestál az olyan tételek ellen, mint hogy a tömegközlekedésben jövőre negyvenmilliárd forintot fognak megspórolni. Aki valamelyest ismeri a MÁV vagy a BKV állapotát, nehezen képzeli el, hogy a működésképesség veszélyeztetése nélkül miként szedhető ki ilyen nagy summa a területről.
Nem folytatom: elégséges oka volt a tollat ragadó gazdasági szakembereknek a tervezet elutasítására, hiszen azt több okból sem találták kielégítőnek és támogathatónak. De vajon nem kockáztattak-e nagyobb értéket a kukacoskodással? Nos, az valóban jó hír, ha egy országnak van jóváhagyott költségvetése. Ám akik a nem gombot nyomták meg, nem azt akarták, hogy ne legyen büdzsé, hanem hogy ne ilyen legyen. A november legvégén asztalra tett tervezeten bőven lehetett volna változtatni, akár radikálisan is, hiszen idő még kellő mértékben volt rá.
Nem így lett: a papírforma érvényesült. A kormányoldal megszavazta, az ellenzék nem, a külvilág tudomásul vette. A vállalkozások, intézmények számára elvileg létezik egy állami dokumentum; ha tudják, munkájuk megtervezésében használhatják. Most hamarosan meglátjuk, hogy milyen is a 2009-es év, amely a jövő évi tervek báziséve. Mind többet látunk majd a valóságból: a folyamatok tényszerű alakulásából, a magyar gazdaság és társadalom erőfeszítéseiből. Az eddigi papírforma sajnos az volt a szocialista kormányzás évei alatt, hogy az élet hamar elszakadt az adó- és költségvetési törvényekben foglalt hipotézisektől. Az a mód, ahogy ez a büdzsé készült, és ahogy a parlamenti és a civil ellenvéleményeket, kritikákat fogadta a kormány, szintén az addigi papírformát követi. Ez bizony öreg hiba, amikor az ország, annak gazdasága kétségen kívül válságban van. A sok reformálandó ügy közé a büdzsé készítésének módozatát is fel kell írni a jövő számára.

A szerző közgazdász, egyetemi tanár