Valakitől, aki egy hosszúra nyúlt szentendrei délutánon rám nyitotta a világot, útravalóképp kaptam egy CD-t. Az ország talán legismertebb ferences papja, Barsi Balázs adventi konferenciabeszélgetéseinek hanganyaga volt rajta. Sokáig elő sem vettem. Aztán egyszer csak, nem tudom miért, betettem a lejátszóba. Szíven ütött az a kristálytiszta beszéd, ahogy a hitszónok, akit akkor még nem ismertem, minden félelem, mímelés, szépelgés és ájtatoskodás nélkül ejtette ki Isten nevét. Egy ember, aki – ahogy ő maga meg is fogalmazza – a teljes istensemlegesség korában, amikor divat hinni az abszolút relativitásban, és hogy az igazság nemcsak osztható, de szavatossága éppen olyan, mint a zacskós tejé, metsző, kétkedést porlasztó szavakkal beszél a létező Istenről. Tanúságot tesz, kiáll, és hitről beszél.
Eszembe jutnak baráti beszélgetések, azok az Isten tenyerén töltött esték, amikor a még elmondható dolgok határait feszegetve, nem tudom, miért, végül dadogva, a lényeget kerülgetve próbáltuk lehetőleg a szánkra sem venni Isten nevét. Mintha a dolgok végső rendezőelve nevezhetetlen volna. A kiejtett szó felelőssége, a megsejtésekben motoszkáló hit felvállalás elől menekülve telnek el esték, nappalok. Hetek, hónapok. Egész életek. De hiszen minek úgy bonyolítani mindent. Isten nélkül is minden olyan jól „elműködik”. Az egyén spirituális lényként kiteljesedhet, szabadságában áll választani, milyen filozófiába kapaszkodik, s ha vágyait, igényeit többé már nem szolgálja, mint a kocsiját vagy a mosógépét, bármikor lecserélheti. Néha aztán, a sokadik csere után, ha végképp el nem rongyolódott a lelke, lámpakattintás előtt, a néma csendben talán bevallja magának: valami még mindig nagyon hiányzik.
Leginkább nekik, nekünk, a különféle életreceptek cserélgetésében megcsömörlött tömegeknek szól a Mit ad Isten? címmel megjelent, a Heti Válasz munkatársainak interjúiból összeállított kötet, amely huszonkét élethelyzet felvillantásával közismert, és kevésbé ismert keresők hitről, egyházról, útkeresésről folytatott beszélgetéseiből szemezget. Akad közöttük kápolnaépítő színész, nagycsaládos tévériporter, művész, kardiológus, jogász, református lelkész, költő, rabbi és politikus. A maguk egyedi és megismételhetetlen életútján született ráeszméléseikről beszélnek, lelkük legmélyéig kitárulkoznak, és ami aztán végképp korszerűtlen, az út alatt eddig meglelt hitmorzsáikat szórják az olvasó elé. Látszólag nincs bennük semmi közös, és a beszélgetések hangsúlya is mindig máshová esik. Akad mégis valami, amitől a materializmust abszurd világképnek tartó szocialista politikusnak, az egykor szenvedélybeteg alkoholistamentő papnak, a falusi polgármesterré lett színésznek, a kifogyhatatlan mesélőnek, a nagycsaládos költőnek és a többieknek egy kötetben a helye.
Ahogy a könyv egyik szereplője, a közvetlen emberségével szinte sztárrá lett katolikus pap, Pál Ferenc fogalmazta meg egyszer egy prédikációjában: a nem tudás bizonyossága. A bátorság, amivel a kereső ember az ég felé mutatva ki meri mondani, nem tudom. Egyszerre kevesebb és több, amim van: hiszem. A kötet nagy erénye, és a beszélgetéseket vezető újságírók érdeme, hogy nem az interjúalanyok hitbéli kinyilatkoztatásait fűzi össze. Nincsenek kijelentések. Sejtések vannak. Megtapasztalások. A beszélgetések vége nyitva marad. Lehet gyűjtögetni a saját válaszokat.
(Mit ad Isten? – Vallomások hitről és életről, Heti Válasz Kiadó, 2009, 2900 forint.)

Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség