A görög válság euróövezeti krízis is egyben

Tíz évvel ezelőtt KSH-elnökként a görögökről azt tudtam, hogy elég lazán kezelik a költségvetésüket, és nemigen jeleskednek a statisztikai adatszolgáltatások területén. A mi statisztikai adataink sok vonatkozásban már akkor is jobbak voltak, mint az övéké, állapították meg több hivatalos fórumon, holott nem is voltunk tagja az EU-nak. Azóta nagyot változott a világ, tagok lettünk, és beértük a görögöket, sőt bizonyos vonatkozásban meg is előztük őket. Ismeretes, hogy az elmúlt években a görögökkel együtt vezettük az államháztartásihiány-listákat, s együtt emlegettek minket a költségvetési trükközések kapcsán is. Minket azonban előbb ért el a válság, már 2008 őszén meglegyintett bennünket az államcsőd szele, amelytől csak az IMF-hitel mentett meg.
Görögország most került csőd közeli helyzetbe: 12 százalék feletti a költségvetési deficitje, egy évtizede messze a pénzügyi lehetőségeik fölött költekeznek, s ezért a GDP-arányos államadósságuk 112 százalék. A nemzetközi pénzpiacokon csak három-négy százalékpontos kamatfelárral tudják értékesíteni az államkötvényeiket. Mindezek mellett súlyos strukturális problémák terhelik a gazdaságukat, amit a társadalmi feszültségek tovább súlyosbítanak. Az ottani szocialista kormány végre elszánta magát, hogy 2012-re lecsökkenti a deficitet az EU által megkövetelt háromszázalékos szintre. Kérdés, hogy az elszánás mennyire erős, és hogy nem jött-e túl későn. A görög fizetési válság könnyen bajba sodorhatja az egész monetáris uniót, de mindenekelőtt az erősen eladósodott országokat, Portugáliát, Spanyolországot, Írországot és Olaszországot.
Komoly dilemma előtt állnak az unió döntéshozói, nyújtsanak segédkezet az eltévedt báránynak, vagy büntetésből hagyják magára. Kiosztható forrás lenne bőven, mert a strukturális alapok kifizetéseit előre lehetne hozni, az Európai Beruházási Bank pedig korlátlan mennyiségben tudna kölcsönöket nyújtani. Csakhogy ez a gyorssegély könnyen lelassíthatná a görög reformokat, a költségvetés kiigazítását és a strukturális átalakításokat. S különös módon, de éppen Görögország monetáris unióbeli tagsága gátolja meg az uniót abban, hogy megfelelő ellenőrzést és kellő szigort foganatosítson vele szemben. Jobban bíznának egy külső intézményben, az IMF-ben, amely képes lenne a megfelelő fegyelmező erőt felmutatni. E vonatkozásban éppen mi, magyarok számítunk referenciaként, hiszen nálunk jól működik az IMF pénzügyi kiigazítást felügyelő szerepe. (Igaz, erről az érintetteknek, a magyar átlagpolgároknak egészen más véleményük van, de ez nyilván nem zavarja a brüsszeli döntéshozókat.)
Ma még pontosan nem látható, hogy milyen döntések születnek a görög válsággal kapcsolatban. Mindenesetre néhány tanulsággal szolgálhat számunkra a görög példa. Elsőként mindjárt az, hogy a monetáris unióbeli tagság, amelyet olyan hőn óhajt ma szinte mindenki Magyarországon, nem ad teljes védelmet és garanciát. Csökkentheti az instabilitást és kitettséget, de a krónikus belső egyensúlytalansággal szemben nem ad tartós, csak átmeneti védelmet. A görögök lufija több mint egy évvel később durrant csak ki, mint a miénk, pedig régebb óta fújták. A másik tanulság az, hogy az EU milyen mértékben eszköztelen a renitens tagországokkal szemben. Sokkal inkább bíznak egy külső szervezet fegyelmező erejében, mint a saját belső játékszabályaik hatásában. Ez felveti a monetáris unió stabilitását és jövőjének a kérdését is. Ha a válság tovább tart és még mélyebb lesz, akkor vajon miként fogja tudni kezelni a felmerült problémákat egy ilyen gyenge szervezet?
A harmadik tanulság az, hogy a görög válság milyen erőteljesen megrengette a nemzetközi pénzügyi világot, hatása még Ausztráliában és Új-Zélandon is érzékelhető. A tőzsdei indexek szinten mindenütt csökkenésbe váltottak a görög fizetési nehézségek hírére. Ha egy ilyen kis ország gazdasági problémái jelentős veszélyt jelentenek a nemzetközi pénzügyi folyamatokra, akkor még biztosan nem ért véget a világválság, csak némiképpen enyhült. Valószínűleg igazuk lesz azoknak, akik a válság újabb hullámával számolnak, s a V alakú válság helyett a W alakút gondolják érvényesnek.
Persze, mi is szolgálhatunk egy tanulsággal a görögök és az EU felé. Nehogy azt higgyék, hogy az IMF gyámsága alatt megvalósuló költségvetési kiigazítás hosszú távú megoldást jelent. A viszszafogások és korlátozások nem teremtik meg a tartós növekedés feltételeit és a valóban fenntartható növekedés alapjait. Ehhez valódi strukturális reformokat kell végrehajtani és munkahelyeket teremteni az új szerkezetnek megfelelően. Pótlólagos források és megfelelő szakmai irányítás nélkül viszont ez a program nem valósítható meg. Az IMF elmúlt húszéves gyakorlata azt bizonyítja, hogy éppen ez az a terület, amihez a legkevésbé értenek a nemzetközi pénzügyi központ bürokratái. Egyetlen sikeres stabilizáció és felzárkózási program sem köthető az ő felügyeletükhöz. Ellenkezőleg: a sikeres stabilizációt végrehajtó országok az IMF segítsége nélkül, az ő tanácsainak figyelmen kívül hagyásával érték el eredményeiket.
De még rövid távon sem tekinthető sikeresnek az IMF-gyámság alatt megvalósuló költségvetési kiigazítás. Ennek legjobb bizonyítékát az idei költségvetésünk adja. Az IMF ajánlásait messzemenően figyelembe vevő 2010. évi költségvetésünkről, amelyről a nemzetközi pénzügyi körök örömódákat zengtek, egy hónap után kiderült, hogy nem tartható. Már most 5-600 milliárdos lyuk tátong az egyenleg rovatban. És akkor még nem vettük számításba azokat az időzített bombákat, amelyek az év későbbi részében fognak majd újabb lyukakat ütni a költségvetés vékony szövetén. Mindez előrevetíti az újabb megszorításokat, vagy a hiányterv jelentős túllépését. Persze, a Pénzügyminisztérium illetékesei az idén áprilisban (hasonlóan 2006-hoz) sem fogják beismerni, hogy miként is állnak a közös pénzügyeink, s erre vélhetőleg az IMF sem fogja őket kényszeríteni.
Tehát magunkra vagyunk utalva: nekünk, a saját nemzeti kormányunknak kell egy jó gazdaságpolitikát kialakítani és végigvinni, a polgároknak pedig kikényszeríteni a hiteles tájékoztatást. Mert aki másra vár, az szomorúan jár – ahogyan a népi bölcsességből is tudhatjuk.

A szerző közgazdász, egyetemi tanár