A sikertelenség bajnokai

Ahhoz képest, hogy 2006 és 2009 között micsoda hangzatos lózungokat hallhattunk, fellengzős terveket olvashattunk az MSZP többségű kormány egészségügyi reformjával kapcsolatban, most úgyszólván hallani lehet a csöndet a témáról

Kapóra jött az MSZP-nek a 2008 őszén beütött pénzügyi válság: azóta minden itthoni bajunkat, elhanyagolt, megoldatlan gazdasági és szociális problémát, be nem teljesített ígéretet rá lehet kenni. Ha jó sokat beszélnek róla, napjában ezerszer elhangzik minden hullámhosszon a „világot sújtó válság”, akkor talán a nép elfelejti, hogy az a Magyarország került hetek alatt a tönk szélére, majd süllyedt az európai rangsor fenekére, amelyik néhány éve még a sikerlistát vezette. Még hasznot is húzhatnak belőle. Miután hajszál híján – egyedül az IMF azonnali devizasegélyével – sikerült megmenekülnünk a pénzügyi összeomlástól (lásd Surányi György tanulmányát a Népszabadságban), most lehet kampányolni a sikeres, hősies válságkezeléssel, be lehet takargatni a szegfűmintás drapériával nyolc esztendő felgyülemlett ganéjdombját.
Ha belegondolunk, szinte kísérteties, hogy a szocialisták másodszor kormányozták az országot ebbe a történelmi helyzetbe egy emberöltő alatt. Először az 1980-as években, amikor a „felsőbbrendű” tervgazdaságukat sikerült csődbe juttatniuk a kapitalistáktól (!) felvett kölcsönök árán, majd a 2000-ben még 50 százalék körüli GDP-arányos államadósságunkat sikerült mostanra 90 százalék közelébe feltornászniuk. Hiába, gyakorlat teszi a mestert. Kevés szó esik arról manapság, hogy az euró átvételének feltételeit normál körülmények közt sem sikerült megteremtenie a Medgyessy-, Gyurcsány-, Veres- és Bajnai-kaliberű zseniknek, pedig a szlovén, a cseh, még a szlovák példa is jól mutatja a közös pénz előnyeit pénzügyi krízis idején.
Az eladósodás mellett talán a foglalkoztatás helyzetének alakulása láttatja legtisztábban országunk helyzetét. 2009 végére 10,7 százalékra ugrott fel a munkanélküliek száma. E statisztikai tény mögött több mint százezer új állástalan, összesen 445 ezer munkaképes korú ember egyéni és családi válsága húzódik meg, miközben ők csak a hivatalosan nyilvántartott munkát keresők, becslések szerint még ugyanennyien lehetnek, akik kikerültek – vagy be sem kerültek – a rendszerbe, alkalmi pénzkeresetből tengődnek családon belül vagy kívül, feketén dolgoznak, vagy külföldön kerestek és találtak maguknak megélhetést. Ez utóbbiakról sincs hivatalos adat, ám szinte minden magyar családban találni odakint dolgozót, főként fiatalt, mert idehaza köztudottan nem remélhetnek munkát a pályakezdők, friss- diplomások. Ezt sem lehet a pénzügyi világválságra fogni, hiszen utoljára tizenöt évvel ezelőtt, a Bokros-féle megszorítások után volt ilyen magas a hazai munkanélküliség, másfelől meg azért, mert a magukat szocialistának nevező kormánypolitikusok következetesen a nemzetközi finánctőkét, a külföldi autó- és alkatrészgyártókat, összeszerelő üzemeket támogatják az adófizetők pénzéből a hazai munkateremtő és szolgáltató vállalkozások helyett, amikor pedig beüt a globális túltermelési/fogyasztási krach, százezer magyar munkás elveszti a kenyerét.
Nem állíthatjuk, hogy mindenki munka nélkül maradt hazánkban. Az MSZP-s – és SZDSZ-es – honatyák és szakértőik például a régi sztahanovisták módjára termeltek a Kossuth Lajos téri törvénygyárban, ennek köszönhetően az Alkotmánybíróság dolgozói sem maradtak dolog nélkül. Kár szerénykedni, soha ennyi tennivaló nem akadt a parlamenti termékek utólagos minőségi ellenőrzésével, mint az elmúlt két ciklusban. A frissesség kedvéért a végéről kezdve; a vagyonadó ingatlanokra vonatkozó része olyan banális és nevetséges hibák miatt landolt a selejt közt az APEH csodakalkulátorával együtt, mintha egy falusi sufniban fusizta volna össze egy zugügyvéd az internetről. Ugyanígy járt több tucat fontos törvény az adózás köréről az egészségügyi és a pénzügyi salátatrükkökön át az általános szabadságjogokat sértő jogszabályokig. Érdemes volna kiszámítania egy ráérő politológusnak a selejt százalékarányát, a ráfordítások összóraszámát és előállítási költségét, ezt is rá lehetne írni az MSZP fizetett választási hirdetéseire.
Érdemes egybevetni a kormány által „Több mint válságkezelés” szlogennel jegyzett választási propagandaanyag akciós témáinak címeit az alattuk olvasható „megoldásokkal”. A hitelesek védelméről szólva egyebek közt „az áthidaló kölcsön” és a „banki etikai kódex” szolgálja szerintük 1,7 millió (!) devizahiteles biztonságát. A földhöz ragadt valóság ezzel szemben az, hogy egyszeri, 20–100 ezer forintot kaphat kölcsön, aki még nem kapott más címen segélyt (elmúlt nyolcvanéves, és a szülei kezességet vállalnak érte), a fizetésképtelen hitelesek névsora pedig 2009. januárban elérte az egymilliót. A jelek szerint keveset segít az adósok helyzetén a fenyegetés, hogy akár 2 milliárd forintig kiróható bírsággal sújthatják a bankokat. Apropó biztonság, az MSZP-kormány második propagált vívmánya a „biztonságosabb Magyarország”. Ez szerintem attól függ, hogy mihez képest biztonságosabb – Haitival összehasonlítva például biztosan jól állunk –, az elmúlt nyolc év tendenciái alapján legfeljebb nosztalgiázhatunk egy biztonságosabb hazáról. A hétfő esti Kék fény riportja szerint Magyarországon évente 36-40 ezer lakásbetörés és -kirámolás történik (ennyit jelentettek be, valamint a kárérték egészen a mostani változásig elérte a 20 ezer forintot); ez naponta száznál több eset, amiből 22-nek jut nyomára a rendőrség. A totál kárösszeg évente 15 milliárd forint, ami segít pénzben is kifejezni a magyar lakosság vagyonbiztonságának állapotát. Valóságos viszonyításhoz azonban jó lenne ismerni Ausztria, Szlovénia, Cseh- vagy Lengyelország bűnügyi statisztikáját. Erről azonban a kormánypropaganda anyaga érthetően nem számolt be. Az idézett hirdetés harmadik témaköre, a „fenntartható nyugdíjrendszer és szolidáris társadalom” szintén több mint válságkezeléséről henceg, illő és indokolt rövidséggel felsorolva a nyugdíjasok helyzetét javító intézkedéseket, nem feledkezve meg az állami vezetők fizetésének csökkentéséről sem. A magyar társadalom évről évre exponenciálisan növekvő hányadának totális elszegényedéséről, a mély nyomorban élő családok számának növekedéséről, a csődbe kergetett vállalkozások nyomán tönkrement egzisztenciákról azonban egy szót sem szól, amin végül is nincs okunk csodálkozni két hónappal a választás előtt.
Ahhoz képest, hogy 2006 és 2009 között micsoda hangzatos lózungokat hallhattunk, fellengzős terveket olvashattunk – és ezeket meg is tapasztalhattuk – az MSZP többségű kormány egészségügyi reformjával kapcsolatban, most úgyszólván hallani lehet a csöndet a témáról. Kimaradtak az eredménylistáról, mint a tárca vezetői a szaknévsorból. A nehezen elfelejthető „eredmények” – a kórház oda-vissza privatizálásoktól a teljesítményvolumen alapon történő gyógykezelésen és betegápoláson át az ötletes vizitdíj-automatáig – mintha meg sem születtek volna, csupán a sok száz milliárdos kár, a forintban meg nem fizethető emberi sérelmek, szenvedések emlékeztetnek az ostoba, eleve hibás és elvetélt intézkedésekre.
A nyolc évig tartó, önmagát is felélő kormányzás teljes mérlegét, történetét majd egy vastag könyvben kell megörökíteni, szakemberek által, ha másért nem, tanulságként. Addig azonban, amíg még itt vannak, ülnek a helyükön törvénygyártókként és miniszterekként, tartsuk jól fejben e sikereiket.