Köznapló

Január 15., péntek
A közélet kérdezői egyre kevésbé kérdeznek, így aztán fölösleges várni, hogy a másik fél legalább őszintének tűnő válaszokat adjon. A néző, az olvasó hajlamos azt hinni, a felfokozott politikai légkör következménye mindez – tévedés.
A nyilvános kérdezés felelősségét firtatom, mely csak akkor alakulhat ki, ha tisztában vagyok azzal, hogy nem a magam nevében kérdezek. Azok nevében állok a fórumon, akik abban bíznak, megfogalmazom helyettük, amire ők jogosítvány híján nem képesek. Egy jól feltett kérdés, akár egy szoborra irányított reflektor, azonnal kiadja a dolog lényegét, tehát kevés esélyt ad a hazudozásra.
Gandhi jól gondolta, mikor azt mondta: a polgárjogi harcos fő célja, hogy válaszokat csikarjon ki. Ha nálunk másként van, a kérdéseket csak azért teszik fel – a rádióban, a tévében, a parlamentben –, hogy kitöltsék velük a műsoridőt, és elhitessék, hogy amit látunk, fontos és tétje van (holott nincs, mert minden a színfalak mögött dől el), akkor még sokáig fogjuk kívülről nyalogatni a demokrácia mézesüvegét.
Mit akarok ezzel mondani?
Pár hete kipattant egy ügy a Honvédelmi Minisztériumnál. A honlapjukon az állt, hogy kitüntettek egy ’56-os vérbírót, bizonyos Mátyás Miklóst. (A szakértők szerint tizenöt halálos ítéletet hozott a megtorlások idején.) A média háborogni kezdett, a minisztérium gyorsan közleményt adott ki, miszerint Mátyás neve „szerkesztési hiba” miatt került a listára, szó sem volt kitüntetésről.
Nevét törölték a listáról, egyik publicista megírta, amit szokott, a hajdani alkotmányjogász dünnyögött, és amilyen gyorsan felizzott, ugyanúgy el is hamvadt a történet tüze.
Én meg vártam, egyre vártam a kérdést, és nem értettem, miért nem jut eszébe egyetlen balliberális médiagladiátornak, hogy ha azt a fránya kitüntetést 2009. szeptember 21-én tűzték Mátyás elvtárs mellére, miért nem tűnt fel a világhálón cirkáló jobboldali sajtófigyelőknek előbb. Nincs erre egy specialista, aki követi, mikor és mit jelentetnek meg honlapjukon a katonák?
Ez lett volna az első kérdés, de van egy fontosabb, és alig hiszem, hogy Szekeres Imre mosolygós minisztériumában lett volna, aki megfelel rá. Ha Mátyás Miklóst tényleg nem tüntették ki, és a neve szerkesztési hiba miatt került fel a listára, hogyan maradt ott több mint három hónapon át anélkül, hogy bárki kifogásolta volna? Például Mátyás maga… Nincs ott felelős ember, aki megkérdezné – mert nem portás, nem büfés és nem sofőr, tehát bizonynyal tud a kitüntetésekről –: igaz-e, hogy Mátyás ordót kapott?
Mi derül ki ebből? Hogy ez a maradék Magyarország kicsi, ám nagy rengeteg. Meg lehet benne bújni. Idegen hatalmak ügynökeként is. Mert semmi kétség: aki 1957–58-ban akasztatott, idegen érdekeket képviselt. Ma is buzgólkodnak ilyen ügynökök. Módszereik mások, de az idegen érdek stimmel. Nem könnyű őket felismerni, az ország tiszta képét a rengeteg hazugság elhomályosította.
Ezért hiszem első számú feladatnak – a gazdaság dolgai ehhez képest másodrangúak –: eloszlatni a homályt, hogy lássuk, kiknek hazája és kik számára csak műveleti terület az ország, ahol feladatukat megbízásból teljesítik.
Ideje komolyan venni a dolgokat.

Január 17., vasárnap
A rendőrség tehetetlen a színesfémtolvajokkal szemben, hallom évek óta. Nem mindig volt ez így. Papírnyesedékeim közt találtam egy MTI-hírt 1986. február 6-i keltezéssel:
„Fegyházban a rezes banda. Kilenctagú tolvajbanda fölött ítélkezett a Győr-Sopron Megyei Bíróságon dr. Laczó Gáborné-tanácsa. A vádlottak 1984 tavaszán egy hónap alatt több mint 3 tonna vörös- és sárgarezet loptak el egy vállalat rosszul őrzött telepéről, hatszor megdézsmálva a készletet. A zsákmányt MÉH-átvevőhelyeken értékesítették.
A tolvajbandára súlyos büntetést szabott ki a bíróság. Idős Karika Rudolf elsőrendű vádlott három év fegyház; fia, a másodrendű vádlott, Karika József négy év és hat hónapi fegyházbüntetést kapott, míg Baranyai Mihályt ötévi fegyházbüntetésre ítélték. Kedvezményben egyikük sem részesülhet, a szabadságvesztés teljes idejét le kell tölteniük. További hat vádlott nyolc hónaptól egy év négy hónapig terjedő szabadságvesztést kapott.”
Szóval így is lehet.

Január 18., hétfő
Ma engedik ki a börtönből Ali Agcát. Címoldalon fogják hozni a lapok, és a börtönkapuban ott tolonganak majd a világ minden tájáról odaözönlő újságírók. Nekik a fickó egy hangot sem fog mondani, hisz egy amerikai tévétársasággal rég szerződést kötött: kétmillió dollárért kizárólag neki ad exkluzív interjút. Egy olasz politikus szerint korunk szégyene, hogy a „degenerált média” milliomost csinál egy gyilkosból.
A török Ali Agca, tán még emlékeznek, 1981 májusában többször rálőtt II. János Pál pápára. Rómában ítélték el, ott volt rab húsz éven át, majd török börtönbe került. 2006-ban kiengedték, de a közfelháborodás miatt vissza kellett vinniük (utóbb adminisztrációs hibára hivatkoztak). Ebben az egyre inkább moslékosvályúra emlékeztető „civilizált” világban lassan hozzászokunk az ilyenhez. Azt is mondhatnánk: tipikus történet, ám így, ebben a formában elég féloldalas. Ali Agca nem olyan gyilkos, mint aki Erzsébetet, Ferenc József feleségét döfte le.
Azt kérdik, miért beszélek gyilkosról, ha a pápa életben maradt?
Mert két évvel korábban, 1979-ben a fickó már eltett valakit láb alól. Abdi Ikepcit, egy török újság főszerkesztőjét. Részt vett két rablásban is, nagy fogás volt, amikor elkapták. Nyomozás, bíróság, tárgyalás, az ítélet több mint húsz év. Mint lehetett 1981-ben mégis Rómában? Úgy, hogy másfél év után megszökött a börtönből.
Történt már ilyen. Edmond Dantes is kijutott a rettegett If várából, hogy aztán Monte Cristo grófjaként osszon igazságot, de ez az ifjabb Dumas képzeletében játszódott le, Ali Agcának viszont a valóságban sikerült a legszigorúbban őrzött fegyházból elillannia. Hogyan?
A Szürke Farkasok segítségével. Az Állambiztonsági értelmező szótár 1980-as kiadásában (maga a Belügyminisztérium szerkesztette) az áll, hogy ez egy török újfasiszta terrorszervezet. Létezik még? Valószínűleg. Lehet, hogy Ali Agca ma is tagja? Lehet. Akkor hogyan tárgyalhat vele a világot megállás nélkül demokráciára oktató Amerikai Egyesült Államok rangos tévétársasága? Nem jut eszébe senkinek, hogy azzal a kétmillió dollárral a Szürke Farkasokat támogatják? Vagy elfelejtették, hogy Ali Agca a börtönből megfenyegette a jelenlegi pápát is? Egy olasz baloldali lapnak, a La Repubblicának küldött levélben XVI. Benedeknek azt üzente: ha beteszi a lábát Törökországba, elbúcsúzhat az életétől.
Az olasz újságíró téved, ha azt hiszi, a „degenerált média” miatt lett az ügy piszkos. Nem. A legtöbb támogatást a terroristáknak – az igaziaknak – mindig is a politika adta. Természetesen függöny mögött.
A hetvenes években a magyar főváros László-kórházában külön pavilon állt a terroristák rendelkezésére. A sebesültek ápolást kaptak, Ramírez Sánchez – ismertebb nevén: Carlos – Kádár tudtával több hetet pihent Magyarországon. Vagy ott van Osama bin Laden… Ha valóban az, akinek mondják, kitől kapott elsőrangú kiképzést? Attól az amerikai hadseregtől, amely azóta életre-halálra keresi.
Harc a terrorizmus ellen?
Világnagy blöff az egész. Hallottam a hírt a Kossuth rádióban, hogy fegyveresek megtámadták a togói futballisták buszát. Hárman meghaltak, kilencen megsebesültek, de nem terroristák tették, hanem gerillák. Vagyis az angol katonákra támadó afgán – aki hazáját védi a megszállók ellen – terrorista, aki viszont géppuskával lekaszálja a fekete futballistákat, „csak” gerillaharcos. Világos, nem?
Ali Agca a börtönben is bizonyította, hogy képes tartósan magára vonni a „degenerált” média figyelmét. Az amerikai tévétársaság pár nap múlva elkészíti vele az interjút. Aztán? Nem tart senki attól, hogy a fickó kieszel valamit? A Szürke Farkasok falkája most szunyókál. Ám ha éhes lesz és felébred, biztosan elindul.

Január 19., kedd
Nem mutatott együttérzést a balliberális média a buszsofőrökkel. Indulatuk a sztrájk múltán is változatlan. A mai Népszabadságban Nagy N. Péter Buszok és túszok cím alatt „hideg idegbajként” emlegeti a sztrájk hetét, és gyakorlott vezércikkíróként próbálja szembefordítani az ápolónőt a buszsofőrrel. Szerencsére volt az utcán, aki azt mondta: „Én velük tartok, mert melósok azok is.”
Bogotában volt egy újság, García Márquez emlegette egyik könyvében. Táblára írták a híreket, s akié nem volt a kedvükre való, megdobálták. A túszokat emlegető cikkíró örvendezhet, hogy felénk nincs ilyen tábla és ilyen gyakorlat.
A szakújságírók hallgattak. Pedig tudnak a norvég és a svéd törvényről. Arról, hogy ott törvény szabályozza a megfelelő munkakörülményeket. A munkásnak – nem százaknak együtt, mindegyiknek külön! – joga van a munkáját megszakítani, ha az veszélyezteti épségét, egészségét, és a munkavédelmi megbízottnak megbeszélést kell folytatnia vele.
Sztrájkoltak nemrég a szlovák kamionosok is. Megbénították a fővárost, a pozsonyiak mégse háborogtak. Sőt. Az ügy szlovák üggyé dagadt, sok kamion hűtőjén láttunk szlovák nemzeti zászlót. Képzelem, miket írt volna a mi vezércikkírónk, ha a sztrájkolók piros-fehér-zöldbe öltöznek Pesten… Így csak elmondta nekik, hogy nyáron kell sztrájkolni, és csakis a rossz buszok miatt. Ő már csak tudja. Amit nem tud: a szolidaritás.