Szívügyek fehéren feketén

Egyre többen vannak azok a nők, akik a média által nagyon erősen sugallt példa nyomán gyerekvállalásukat és a gyermekeikkel való törődést is a karrierjüknek rendelik alá. Kitolódik a szülés határa, és harminc fölött, sőt a negyven közelében döbbennek rá, hogy saját maguk fosztották ki önmagukat…

Akkor hát egy előítélettel megint szegényebbek lettünk. Világszinten összesített felmérések szerint a nők körében a szív- és érrendszeri betegségek, az infarktust is beleértve, jóval nagyobb arányban szedik áldozataikat, mint a férfiaknál. Dr. Matos Lajos szívgyógyász megkérdezte tőlem, szerintem mely halálozási okok vezetnek negyvenéves koruk fölött a nők körében. Ha férfiakról kérdezett volna, rávágom a választ: infarktus. Válasza megdöbbentett, különösképpen az a szórólap, amelyből alább idézek. Tartalmát hamarosan szélesebb körben is ismerni fogjuk, mert az Amerikából induló mozgalomhoz a magyar orvosok is csatlakoznak.
„A mind férfiasabb életvitel miatt már a 40-50 éves hölgyeknek is jobban kell a szívükre figyelni. Csak a közismerten nagy kockázatú hölgyek – dohányzó cukorbetegek vagy erősen elhízottak – tudják, hogy rendszeres szívgyógyászati vizsgálatra van szükségük. A többiek úgy gondolják, számukra a szívbetegség nem jelent veszélyt, legfeljebb igen idős korban. A valóságban azonban az Egyesült Államokban szív- és érbetegség – magas vérnyomás, infarktus, szélütés – miatt kétszer annyian halnak meg, mint rosszindulatú daganatok következtében. Szív- és érrendszeri betegségek következtében ma már valamennyi földrészen több nő veszti életét, mint mindenfajta rosszindulatú daganat, AIDS, malária és tuberkulózis miatt együttesen.” A Szív Világ Szövetség olyan fontosnak és jelentősnek tartja a mozgalmat, hogy felvette programjai közé. A probléma jelentőségére kívánta felhívni a figyelmet az Amerikai Szívgyógyász Társaság a Járj vörösben a nőkért mozgalom elindításával.
Kérdezősködtem ismerőseim körében, ők is mind a férfiakra 40-50-es kortól leselkedő infarktusveszélyről beszéltek. Nők is. Valahogyan nálunk az a közhiedelem (és ebben a sajtó is ludas), hogy a nők a munkavállalással, a karrierjük kiteljesítésével és a változatlanul rájuk háruló otthoni, s a gyermekek körüli teendőkkel bár többet vállalnak, de náluk a „vigasztalódás”, az egyensúlyteremtés forrása megduplázódik. Férfiismerősöm megfogalmazásával: „Ha titeket leteremt a főnökötök, hazamentek, ott vannak a gyerekek, csupa örömforrás, elfoglaljátok magatokat a főzéssel, házimunkával, megtaláljátok könnyebben az erőt adó tartalékokat, amelyek a talpra álláshoz, a munkahelyi mérgelődések kompenzálására alkalmasak.” Jól hangzik, s bevallom, ezt eddig magam is így gondoltam.
Ez az Egyesült Államokban készült statisztika azonban valami egészen másról beszél. Arról, hogy nem lehet büntetlenül terhelni sem férfit, sem nőt. A nők, az igazi nők legalábbis, tehát nem a férfilelkű nőkre gondolok, s ezek szerint még mindig az előbbiek vannak többen, korántsem tudják olyan praktikusan „kompenzálni” terheiket és nyomában frusztrációikat. Talán ez mégsem úgy van, hogy ha a munkahelyünkön gyengébben teljesítünk, akkor otthon a boldogság netovábbja vár ránk, amikor esetleg beteg gyerekünk fölé hajolunk, vagy kamasz fiunkkal vívjuk csatáinkat. Talán ez mégsem olyan mechanikusan működik, ahogyan ezt eddig gondoltuk.
Körül kell nézni, egy-egy szülői értekezleten hány édesanya és hány édesapa vesz részt. Tanároktól tudom, hogy vannak diákjaik, akiknek apját soha az életben nem látták. A gyereknevelést az iskolára meg az asszonyra bízzák, mert a férfiak munkahelyi előmenetele, karrierje, családfenntartói szerepe már csak anyagi okokból is elsődleges. Majd az asszony otthon megmondja, mi volt a szülői értekezleten vagy a fogadóórán. A gyereknevelésből ma leginkább az értelmiségi férfiak veszik ki részüket. Ők nem gondolják, hogy egy apróságot bepelenkázni „nem férfias”. Alsóbb néprétegeknél ez a részvétel, bár nem állíthatom, hogy nem fordul elő, de nem jellemző. Ez a szokás ott késésben van, még túlságosan kísért körükben az, hogy az ilyesmi a nők dolga, és ők veszítenének férfiasságukból, ha sörözés helyett mokkáskanálból etetnék az őszibarackpürét időnként a műanyag előkéjükre termelő kicsiket.
A szokások megváltozását az elszegényedés korántsem segíti. Akadnak férfiak, akik valósággal elmenekülnek a családi életben való aktívabb részvételtől, arra hivatkozva, hogy ők hozzák haza a magasabb keresetet, és túlóráikkal, mindenféle egyéb vállalásaikkal valójában a család anyagi helyzetét ők stabilizálják. Pedig az országos elszegényedés nyomán a család normális életviteléhez még a korábbiaknál is nagyobb szükség van a nők munkavállalására, és feleségük gyakran ugyanannyi időt tölt munkahelyén, mint ők.
Egyre többen vannak azok a nők, akik a média által nagyon erősen sugallt példa nyomán gyerekvállalásukat és a gyermekeikkel való törődést is a karrierjüknek rendelik alá. Kitolódik a szülés határa, és harminc fölött, sőt a negyven közelében döbbennek rá, hogy saját maguk fosztották ki önmagukat, és végtelenül hiányos maradna életük, ha nem szülnének gyermeket. Ez nem is egy egészen új trend, évtizedekkel korábban elkezdődött, és veszélye nem abban van, hogy egy harminchat éves nő idős a szüléshez, mert nem az. Nagyanyáink addig szülték gyermekeiket, amíg a férjük teherbe ejtette őket. De ők a nyolcadik vagy a tizedik gyereküket szülték meg negyvenéves koruk táján. Vannak nők, akik érettebb fejjel, későn vállalt első gyerekük megszületése után döbbennek rá, mennyire anyának valók, de nagy család kialakításában ők már nem reménykedhetnek. Karrierjüket megépítették harmincöt éves korukig, aztán nőgyógyásztól nőgyógyászig rohannak, hogy még teherbe eshessenek, és boldogok, ha még negyven alatt sikerül egyetlen gyermeket szülniük. Munkahelyük fontos feladattal, nélkülözhetetlen fizetéssel visszavárja őket, és úgy érzik: gyerek van, munka van, férjük, ha szerencséjük volt, még nem hagyta őket faképnél, akkor hát minden rendben. De a három-négygyerekes családról le kell mondaniuk. S rádöbbenésüket magukba fojtják.
A társadalom a liberális nőeszmény propagálása miatt közvetít beteg mintákat. Egy fiatal lány eseténél, aki terhességét nem volt hajlandó megszakítani, a média arról beszélt, hogy a lány szüleinek mekkora felelősségük van abban, hogy lányuk mellé álljanak. A fiúról, aki teherbe ejtette, egy árva szó nem esett. Ő csak menjen isten hírével, hiszen még fiatal, előtte az élet.
A szülői felelősség nem korlátozódik az anya felelősségére. Sajátos, hogy éppen a vezetői pozícióba kerülő értelmiségi nők tudnak a legkegyetlenebbül viselkedni a gyerekükkel egyedül maradt nőkkel. Balekoknak veszik őket, mintha a 19. században élnénk, s sok esetben „annak a szegény férfinak” a pártjára állnak, akit a gyermekét megszülő nő „helyzetbe hozott”. Jobban sajnálják az apasággal „hírbe hozott” férfit, mint a gyereknevelés összes terhével magára maradt nőt. A gyerekükkel egyedül maradt nőkkel a férfivezetők sokkal emberségesebbek, s hogy miért, arra választ csak pszichológusok tudnának adni. Az amerikai mozgalom tehát elkezdődött. Csinos lányok piros ruhában jelennek meg a nők szívbetegségeinek gyakoriságát tudatosan csökkenteni akaró törekvések reklámjain. Dr. Matos Lajos szívgyógyász megmutatta kabátja hajtókáján az új jelvényt: egy szép tűzzománc kitűző, amely egy piros női ruhát ábrázol.
Vigyázzunk tehát a szívünkre. És vigyázzanak a férfiak is a nők szívére. Fogadják el, hogy bennünk egy érzékenyebb szerkentyű dolgozik, és nekik addig jó, amíg ez olyan, amilyen. S ha olyanok maradunk, amilyennek az Isten teremtett bennünket. Lelkünk is test, de a testünk lélek is. Hadd maradjon a nő az, ami – a férfiaknak is így lesz jobb. Mindkét nem szívbetegségei csökkentésében szerepet játszhat az, ha ezt elfogadjuk, tiszteletben tartjuk.