A korrupciók, lehúzások országa

Valamikor a rendszerváltás környékén, a szocialista államrend végóráiban tapasztalhattuk azokat a balkáni állapotokat, amelyek ma ismét jellemzik hazánkat. Vidéken a kritikán aluli állapotú kátyús és életveszélyes utak mentén elhanyagolt porták, ahol hegyekben állnak a kertekben összehordott lomok, ahol szegényesen öltözött embereket látni az utcákon. A fővárosban sem jobb a helyzet, a közterületek feltúrva, az utak darabokra törve, a buszok, villamosok öreg tákolmányok, a köztulajdonon végzett munkák szakszerűtlenek és drágák, a házfalak szakadtak, az utcákon hajléktalanok, tanulatlan és közveszélyes fiatal bandák, magukban beszélő, frusztrált emberek, kosz, szemét. Száz éve is volt már ilyen nagy szegénység, csak az tisztes szegénység volt, ez pedig reménytelenségbe süppedt igénytelenség.
Az ügyintézésben, a munkában korrumpálások, lefizetések, büntetések, jattolások, az egyik ember a másik becsapásából, lehúzásából igyekszik túlélni. Minden utcasarkon ott áll a parkolóőr, a közterület-felügyelő vagy a sebességmérővel felszerelt rendőr – már az is szegénységi bizonyítvány, hogy ennyi embernek ez a megélhetési forrása –, és szórják a büntetést. A nagyvárosi ember nem tehet mást, hiszen itt kell élnie, boldogulnia, fizeti az irreális díjakat és büntetéseket. Az átlagember a végsőkig megfeszülve fizeti az adókat, a túlárazott közszolgáltatásokat, a kamatokat, mert hiszi, hogy a törvény áll a követelésekkel előálló szervezetek, cégek mögött. A becsapás és lehúzás azonban már a legális hivatalok, bankok és cégek részéről is gátlástalanul elharapózott.
Felszámolt, tönkrement vállalkozások, munkanélküliség, amikor annyi tennivaló lenne. Hazánkban egy vállalkozás útját negyven hivatal állja, amelyek díjakkal, büntetésekkel tartják fenn az apparátusukat. (Németországban egy, de a második helyen álló Görögországban is csak huszonhárom ilyen van.) Az APEH a kisboltokat, lángossütőket vegzálja és bünteti olyan összegekkel, amelyektől azok tönkremennek. A csőd szélén tántorgó önkormányzatok nem tudnak utat, csatornát, rendelőt építeni, de a végsőkig ragaszkodnak az iskolájukhoz és óvodájukhoz, hogy megmaradjanak, hogy túléljenek.
Nem kell a politikát figyelni, csak meglátni, hogyan élünk, és felismerni, hogyan élhetnénk, ha elhinnénk, hogy nem itt kellene tartanunk, hogy sokkal különb élet illetne meg minket, itt, a világ fejlett kultúrájú földrészének a kellős közepén. Egyértelmű, hogy rossz emberekre bíztuk az országot. Nemcsak az államkassza üres, hanem morális zavar van a törvénykezésben és igazságszolgáltatásban is. Az állami vagyon felett ötven éve „őrködő” szocialisták arcpirító korrupciós botrányai arra is felhívják a figyelmet, hogy bár csak alig több, mint hárommillió ember dolgozik az országban, sok pénzt fizetnek be, és lehetne vagyon a közös kasszában. Az eladósodottság a nemzet sorsával mit sem törődő, szocialista és szabad demokrata politikusok és tanácsadóik műve, akik szégyentelenül játszották át a milliárdokat, legyen az magyar vagy külföldi. És most megint nekünk kell ellapátolni a szocialista trágyadombot. Meggyőződésem, hogy Orbán Viktort, amikor egy ilyen állapotú ország irányítását a nyakába veszi, hiszen haszonra, sikerre nem számíthat, legfeljebb szitkokra, nem más motiválja, mint a nemzetért érzett szeretet és felelősség, hogy átsegítse a magyarságot a krízisen.

Brockhauser Edit
Budapest