Átlátható igazságszolgáltatást

Hosszú időn át hallhattuk: az ügyek nyolcvan százalékát egy éven belül első fokon jogerősen lezárja a bíróság, csupán néhány tucatnyi bonyolult eset kíván évekig tartó eljárást. Eszerint nem kell fennakadni azon, hogy Tocsik Márta polgári pere tizenkét évig foglalkoztatta az ítélkezést. Princz Gábor, a Postabank egykori vezetőjének büntetőeljárása is igénybe vett egy évtizedet.

Nagyobb szigort vár saját munkatársaitól a legfőbb ügyész büntetőügyekben illetékes helyettese. Belovics Ervin utasította az ügyészi szervezet munkatársait: határozottabban, sőt keményen lépjenek fel. A jogszabályok módosulása, a bűnügyi helyzet átalakulása szerinte egyaránt ezt követeli.
A statisztikai szempont eddig amellett szólt, hogy az ügyészek lehetőleg fogadják el a kiszabott elsőfokú szankciót. Már csak azért is, mert a bíróságok többnyire elutasították a vádhatóság súlyosbításért bejelentett fellebbezéseit. A főügyészi állásfoglalás most rögzíti: amennyiben az első fokon kiszabott büntetés nem eléggé szigorú, az ügyésznek akkor is fellebbeznie kell, ha a döntés megfelel a helyi vagy az országos bírói gyakorlatnak. Ez első látásra egy kissé meghökkentő, noha köztudomású, hogy az ügyész hivatalból is a szigor képviselője. A bíró ízlése, megítélése ettől természetesen eltérhet, de a vádhatóságot ez nem kötelezi. Fellebbezést kell bejelentenie.
A Legfőbb Ügyészség iránymutatása további meglepetéssel szolgál akkor, amikor hozzáteszi, hogy a statisztika nem döntő szempont. A tett súlyát, veszélyességét és az elkövető személyi jellemzőit kell alapul venni. A korrupció, a sértett személyek életét megnehezítő kis értékű lopások, s a bűnszervezetek például mindenképpen több figyelmet kívánnak az eddiginél. Az állam büntetőigényét a vádhatóságnak kell érvényesítenie, az alkotmány erre a szervezetre bízta a felelősségre vonás elindítását: a vádemelést és a fellebbezést a megfelelő esetekben.
Az ügyészi leirat megállapításait elemezve párhuzamot fedezhetünk fel azzal a kijelentéssel, amelyet legutóbb Baka András, a Legfelsőbb Bíróság (LB), s egyben az Országos Igazságszolgáltatási Tanács (OIT) elnöke tett. Lapunknak adott interjújában a főbíró azt mondta: felülvizsgálják a bíróságok statisztikai rendszerét. Elemzik, hogyan mérhető hatékonyan és reálisan a bírák teljesítménye.
A statisztikai szemlélet az elmúlt évtizedekben eluralta az egész államapparátust. A bírák, az ügyészek, s a hivatali tisztviselők havonta számszerű jelentést tesznek az újonnan érkező és a befejezett ügyekről. A cél az, hogy minél több ügyet fejezzenek be. Ez voltaképpen érthető, hiszen a feladatot el kell végezni, csak kérdés, mikor beszélhetünk a feladat tényleges elvégzéséről. Akkor, ha egy újabb strigulát sikerül behúznunk, vagy akkor, ha a vitát ténylegesen rendeztük. A kettő nem feltétlenül esik egybe.
Hosszú időn át hallhattuk vezetői megnyilatkozásokból: az ügyek nyolcvan százalékát egy éven belül első fokon jogerősen lezárja a bíróság, csupán néhány tucatnyi bonyolult eset kíván évekig tartó eljárást. Eszerint nem kell fennakadni azon, hogy Tocsik Márta polgári pere tizenkét évig foglalkoztatta az ítélkezést. Princz Gábor, a Postabank egykori vezetőjének büntetőeljárása is igénybe vett egy évtizedet. S mert az időmúlás mindig enyhítő körülmény, a volt bankárra végül hanyag kezelésért 3,6 millió forint pénzbüntetést szabtak ki. A bank könyvvizsgáló cégeinek felelősségéről is tíz év múltán döntöttek. A megismételt eljárás, a hatályon kívül helyező döntés nem ritkaság, állítólag erre lehet számítani a brókerperben is.
Bírósági vezetők számtalanszor visszautasították nemcsak a sajtó, de például az ügyvédek kérdéseit is: a valóságban is megfelelően lezárultak-e az elintézettnek tekintett ügyek. Fölvetődött az is, mi értelme a gyors ügyészi vádemelésnek, a harminc napon belüli ügyintézésnek, ha előtte évekig tart a nyomozás, a bíró pedig olykor egy éven belül a kezébe sem veszi a hozzá beérkező vádiratot. Erre mindeddig külön-külön válaszok születtek, az egységes, átfogó szemlélet viszont hiányzott. Az egyes szervezetek statisztikája kedvező képet mutat, miközben a rendszer egészével komoly gondok vannak. Az Országgyűlés az elmúlt években gyakorta változtatta a jogszabályokat. Szinte mindennap más paragrafust kellett alkalmazni. A nyomozóhatóság, a rendőrség – politikai, pénzügyi döntések miatt – nem állt a helyzet magaslatán. Gyakorlott, kiváló nyomozók hagyták el a testületet, a helyükbe kezdők léptek. A bírósági eljárásokat sem sikerült megnyugtató mederbe terelni. A bíró mindenekfölött uralja a tárgyalásokat: az ügyész és az ügyvéd szinte neki alárendelt, mellékes személy. Dönteni, s a tárgyalást vezetni természetesen a bíró feladata, a maga helyén azonban a vád és a védelem is önálló alkotmányos szerepet tölt be. Joguk van bizonyítékaik részletes előterjesztéséhez. Az eljárási jog azonban eddig korlátozott lehetőséghez juttatta őket. Idehaza álmodni sem lehet arról, ami az amerikai tárgyalótermekben zajlik, ahol is az ügyész és az ügyvéd külön-külön bemutathatja bizonyítékait, a bíró pedig dönt ezekről. A hallgatóság soraiból szemlélve úgy látni, mintha némelykor a bíró képviselné a vádat is. Annyira azonosul ezzel a szereppel, hogy teljességgel kisajátítja magának a bizonyítás lehetőségét.
A bűnügyi helyzet legutóbbi fejleményei, a sok különlegesen veszélyes gyilkosság, korrupció és lopássorozat nem ad módot rá, hogy ez a felemás helyzet sokáig fennmaradjon. A rendszerváltozás óta eltelt időszak önmaga tevékenységének alapos felülvizsgálatára kötelezi a törvényhozást és az államapparátust. Az igazságszolgáltatásban részben a vezetők személye is változik, hiszen például az LB és az OIT új elnöke nemrég lépett hivatalba, a legfőbb ügyész megbízatása pedig ez év decemberében lejár. A megújulást ugyanakkor csak annak felismerése kényszerítheti ki, hogy a régi szisztémában az igazságszolgáltatás nem képes teljesíteni feladatait. A közrend, a közbiztonság és a törvényesség fenntartását. Ez nyitottságot követel meg a hivatali szervezetektől. A bíróságok igazgatási rendszere viszont 1997 óta csak növeli a bezárkózás, az elzárkózás kényszerét. Az OIT, vagyis az igazgatási testület többnyire bírókból áll, ők pedig a legutóbbi tapasztalat szerint is szinte automatikusan véd- és dacszövetséget alkotnak. Sokszor úgy látszik, a bírói kar igyekszik elrejtőzni a nyilvánosság elől. Ennek lehet tulajdonítani, hogy a Legfelsőbb Bíróság hirdetőtáblájáról nemrég azokat a tárgyalási jegyzékeket is levették, amelyek a gazdasági társaságok, a cégek pereiről tájékoztatnának. Az elmúlt húsz évben a Markó utcai épület aulájában egy héttel korábban mindig kifüggesztették a soron következő tárgyalások listáját. Most azzal az indokkal szüntették ezt meg, hogy az adatvédelmi törvény alapján csak a tárgyalás napján tehetik ki a tájékoztatást. Ez annyiban vitatható, hogy a cégekre nem vonatkozik a személyes adatok védelméről szóló jogszabály.
Nem lehet információhoz jutni a bírák ritkán előforduló korrupciós bűnügyeiről sem, hiszen azokat az utóbbi időkben államtitoknak minősítették. Ez nem növeli a bizalmat az igazságszolgáltatás iránt. A bírákat inkább kommunikációs tréningre kellene beíratni, a képzésük, a felkészítésük így teljesebbé válhatna. Biztonságérzetük növekedhetne. A Magyar Bíróképző Akadémián az ősszel egy konzultáción – más újságírókkal együtt – arról győződhettem meg: a bírósági szóvivők sokkal több segítséget kívánnának munkájukhoz. Az, hogy az OIT most a szóvivői rendszer megerősítését tervezi, talán valamennyit segít. Az igazságszolgáltatásnak ugyanis a nyilvánosság az egyetlen kontrollja. S ezt mindenképpen el kell viselnie. A függetlenség csak akkor teljes, ha az állampolgárok érzékelik: az ítélkezés mindent megtesz, hogy tevékenysége átlátható legyen.