Amidőn a konzervatív tábor évről évre zászló- és főhajtással megemlékezik 1848-ról, egyúttal kényelmetlen ellentmondásokkal szembesül. A konzervatív köztudomásúan a fennálló, tapasztalat által igazolt, működő és törvényes rend híve. Ennek megfelelően számos konzervatív gondolkodó számára a „forradalmi” pejoratív fogalom. A modern konzervativizmus épp a francia forradalom kritikájából csírázott ki a XVIII. században, Edmund Burke nyomán. A forradalmakat többnyire „baloldaliak” és „liberálisok” robbantják ki – mihez kezdjünk tehát velük? Egyes magyar konzervatívok szerint inkább a császári udvarhoz hű Dessewffy Aurélt, mint Kossuthot kell éltetnünk, s többre kellene tartanunk a konzervatív Metternichet, mint a baloldali Táncsicsot. S nemcsak a forradalmi gondolat, a nemzet eszméje sem illeszkedik olyan könnyen a konzervatív szemléletbe, mint első ránézésre gondolnánk. A mai magyar köztudatban ugyan egymással szoros kapcsolatot tartanak a nemzeti és a konzervatív szavak, de a nemzet fogalmába belecsengő egalitárius elem – vagyis hogy a nemzet olyan politikai közösség, amelybe minden társadalmi réteg minden tagja beletartozik – zavar néhány konzervatívot. A konzervatívok ódzkodnak az egalitarizmustól (egyenlősditől), kritizálják mint hagyományos baloldali reflexet. A konzervativizmus atyjának tekintett Burke brit arisztokrataként közelebb érezhetett magához egy francia arisztokratát, mint egy yorkshire-i parasztot. Számára a nemzettudat a plebejus előretörést jelentette, és a francia forradalom tapasztalatai alapján úgy vélte, ennek következménye a káosz és a terror.
Az a helyzet, hogy aki manapság akarja valamelyik klasszikus politikai filozófia híveként meghatározni magát, nehezen ússza meg az eltévedést. A doktrínák, amelyeket divat egymással versenyeztetni, két-három száz évesek, s különféle terekben és időkben számtalanszor jelentették önmaguk ellenkezőjét. Ha valaki magyarnak mondja magát, azt értem. Ha konzervatívnak, liberálisnak vagy szocialistának vallja magát, meg kell kérdeznem, mire gondol.
Ugyanakkor a konzervatívok elsődleges feladata nem az önmeghatározással való vesződség, hanem az, hogy jó válaszokat adjanak a valóság aktuális kérdéseire.
A sokféle konzervatív közt egyezség van ugyanis arról, hogy a valóság nem holmi agyszülemény. Pontosabban: létezik a világ eleve adott, jó rendje – az élet rendje. E rendben a férfi férfi, a nő nő, a gyermek gyermek, a közösség közösség; a háború rossz, a béke jó, a halál rossz, az élet jó, az igen igen, a nem pedig nem; ami ezenfelül vagyon, az az ördögtől vagyon.
Más nézetek szerint a dolgoknak nincs ősi természetük, amelytől ne lehetne eltérni. Némiképp egyszerűsítve: az ideológiák hívei szerint a valóságot magunk teremtjük tetszésünk és igényeink szerint, s ha épp nem érezzük megfelelőnek, másikat alkotunk. A történelmi ideológiák forradalmisága abban áll, hogy átírják a számukra épp kényelmetlenné váló valóságot. Legyen új világ, főleg új ember. Az úgynevezett felvilágosodás enciklopédistáitól a náci Alfred Rosenbergen át a bolsevik Makarenkóig minden ideológus leírja, hogy milyen legyen az új ember.
Amikor Burke szembenéz a valósággal, észleli, hogy dinamikusan változik. Ezért nem mindenféle forradalmat utasít el. Az angol polgári forradalmat, sőt a Stuartok trónfosztását helyesli. Az ebből adódó fogas kérdéseket – hogy tehát az uralkodói tekintélyből fakadó rend híveként miként rokonszenvezhet egy forradalommal, s ha ezt teszi, miért támadja az egyiket, dicséri a másikat – úri eleganciával válaszolja meg. Finom, ám döntő különbséget tesz a forradalom (revolution) és a lázadás (rebellion) között. Szerinte a „dicsőséges” forradalomban Stuart Károly zsarnoki önkénye forgatta fel a jó rendet – például a protestantizmus előjogait és a parlament szabadságát; ezt a rendet vissza kellett állítani. Russell Kirk, a kitűnő amerikai gondolkodó e mintára nevezi a XVIII. századi amerikai forradalmat is a jó rend viszszaállításának, vagyis konzervatív gesztusnak.
A revolúció eredetileg az égitestek ciklikus mozgását jelenti, az elmozdulás utáni visszatérést. Hannah Arendt, a huszadik századi nagy moralista írja: a forradalom régen restaurációt jelentett, vagyis az ellenkezőjét annak, amit ma értünk rajta. A konzervatív forradalom visszazökkenés a régi kerékvágásba, s ez történhet akár gyorsan is. A francia forradalom azonban megsértette az ősi rendet, a tulajdonjogot, megzavarta a gazdaság önmozgását, törvénytelen terrorhatalmat hozott létre, mindezt olyan elvont eszmék nevében, mint a közérdek, amely valójában nem is a köz érdeke. Burke szerint a francia forradalom nem revolúció, hanem rebellió. A francia forradalom az elveket a tapasztalat fölé helyezte, az eszmét, az ideológiai konstrukciót pedig a valóság fölé – és ez okozta a vesztét.
Itt azonban újabb problémákra bukkanunk. Sajnos nemcsak a konzervatívok hivatkoznak a dolgok ősi, jó rendjére: végső soron ezt teszik az általuk kritizált rebellisek is. A mindenkori felforgató azt állítja, hogy épp az ősi igazságot állítja helyre, a jó élet feltételeit teremti meg. A liberálisok, például Rousseau nyomán, azt vélelmezik, hogy az ember eredetileg jó és szabad, csak a magántulajdon, a babona és a zsarnokság teszi tönkre. Minden történelmi ideológia feltételezi a letűnt aranykort, amelyet a legsürgősebben vissza kell állítani. A kommunisták szerint az ősközösség a letűnt aranykor, és a proletariátus felkelése ezt teremti újra. A nácik szerint a kiválasztott, magasabb rendű népek ősi testvérisége felbomlott az alacsonyabb rendűek összeesküvése folytán, s most helyre kell állítani – Hitler programjának számos forradalmi vonása volt.
A bajok a tapasztalat nélküli meggyőződésben, a konstruált világban gyökereznek: vakhitekben, ordas eszmékben. A többi jön magától. Ha valami őrült meggyőzi a kellőképp elkeseredett embereket, hogy az elveszett aranykor visszaszerezhető egy erőteljes akcióval, a továbbiakban nehezen várható el, hogy ne hajtsák végre ezt az akciót.
A konzervatív nem holmi letűnt és eljövendő, immanens aranykorban gondolkodik. Nem megteremti a valóságot, hanem felfedezi. Például hogy a fejlődés a dolgok jó rendjéhez tartozik. Az élet rendje dinamikus. Az élet változásokból áll, s a változások közt meg kell őrizni az élet feltételeit. A fejlődés szükséges voltát a konzervatívok is ismerik, legfeljebb fontolva haladnak, ahogy Dessewffy Aurél mondta. Csakhogy a változások nem mindig egyforma sebességűek. Tél végén lassú a természet újraéledése, óvatosan bújnak elő a rügyek; aztán jön a tavasz forradalma, a robbanásszerű revolúció. Egyes ideológiák hívei azt állítják: a régi rendet le kell rombolni és elfelejteni, a múltat végképp eltörölni, új naptárt és időszámítást bevezetni. A rebellis motorfűrésszel megy az elmézgásodott gyümölcsösbe, letarolja a fákat, kiszaggatja a gyökereket. A konzervatív megvárja a metszés idejét, és beszerez egy metszőollót.
Vajon mit szólt volna Burke a XIX. századi magyar forradalomhoz és szabadságharchoz? Tény: az akkori nemzeti radikálisok – Petőfi, Vasvári – inkább tekintették magukat a felvilágosodás örököseinek, mint az adott rend védelmezőinek. De a reformkor más nagyságait igazságtalanság volna plebejus felforgatóknak titulálni. A monarchiához lojális, arisztokrata, mélyen vallásos Széchenyi minden józan megítélés szerint konzervatív, mégis a reformkor és a magyar függetlenségi mozgalom egyik vezéralakja. A bőség kosarának kommunisztikus utópiájában Batthyány vagy Wesselényi nem osztozott. A jobbágyfelszabadítás, a vidéki oktatás, az esélyegyenlőség megteremtése nem jelentett természetellenes egyenlősdit. Más az egalitarizmus, más a szolidaritás. Nem vagyunk egyenlők, soha nem is leszünk, mert eltérőek a képességeink és kompetenciáink. Azonban egyenlő értékűek vagyunk. Wesselényi gróf nem szorgalmazta az alsó néposztályok uralmát – viszont a velük való szolidaritást és a nemzeti egységet igen.
No de mi is a nemzet voltaképp?
A liberálisok szerint a nemzettudat történelmi konstrukció, amelyet a XVIII. században „hoztunk létre”. Mivel magunk konstruáltuk, ma, a globalizálódó világban olyan tágabb identitásokra cserélhetjük, mint az összeurópai, transzatlanti, globális, sőt planetáris (!) tudat. Persze így elvész a valódi közösségtapasztalat, de ez a liberálisok szerint nem tragédia. Számukra ugyanis az ember önmeghatározása elsősorban az éntudatból, míg a konzervatívok számára a mitudatból táplálkozik. A konzervatív szemlélet szerint a közösségben vagyok az, aki vagyok. Önmeghatározásom attól függ, melyik családnak, egyháznak, kulturális-nyelvi, akár vérségi közösségnek vagyok a tagja.
Valóban a történelem folyamán alakult ki a mai értelemben vett nemzet, de ez nem azt jelenti, hogy mesterséges dolog, amely adott esetben lecserélhető. A reformkor lényege az a felismerés, hogy a folytonosan megújuló mitudat a modern Európában a nemzeti közösség tagjaként élhető meg, és immár ez az az érték, amelyet védeni kell. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc igazi revolúció volt: a jó rend visszaállítására tett hősi kísérlet, amelyben felelős magyar minisztérium jött létre, nem pedig jakobinus terror.
Egyszerű oka van annak, hogy a Burke nyomán haladó brit és amerikai konzervatívok számára sokáig nem volt nagyon fontos a nemzet. Az angolszász konzervatívoknak – a maguk masszív birodalmi pozíciójában – sosem kellett a nemzetért aggódniuk. De ez nem jelenti azt, hogy ne ismerték volna mint a történelem folyamatában kialakult organikus közösséget. Maga Burke írja ezt a hátborzongatóan szép nemzetdefiníciót: „az élők, a holtak és még meg sem születettek szövetsége”.
Ha példát keresünk rá, hogy magyar konzervatívként miként viszonyulhatunk a forradalom, a szabadságharc örökségéhez és a nemzeti gondolathoz, Széchenyi egészséges, progresszív nemzettudata segíthet bennünket a tájékozódásban. Ez az identitástudat a II. József halálát követő nemzeti ébredés, a reformkor egyik legédesebb gyümölcse. „Akit az Úristen magyarnak teremtett, és hazáját nem védi, az nem derék ember” – mondja Széchenyi. Az ő felfogásában a jó rendhez hozzátartozik a nemzet, amely csak független kulturális és politikai közösségként képzelhető el. A konzervatívok számára a nemzet közös emlékezet is. Azoknak, akik a hagyomány védelmezői és a forradalom elutasítói egyszerre, azzal a paradoxonnal kell szembesülniük, hogy a magyarság számára a forradalom hagyomány. Ezzel szembefordulni valami romantikus Habsburg-nosztalgia nevében: épp ez volna rebellis, antikulturális gesztus. Dicsérjük a monarchiát, amely végül vérbe fojtotta a magyar függetlenségi törekvést? Miért nem mindjárt a basák világát sírjuk vissza?
Történelmünk tele van dicsőségesen elbukott forradalmakkal és szabadságharcokkal, amelyeket mindig az importált rend ellen vívtunk. Hozott volna rendet a tatár, ahogy működő közigazgatást alakított ki a török uralom is. Most, a mindent felforgató globalizáció sodrában konzervatívnak lenni többek közt azt jelenti: számolunk a nemzet valóságával. És fejet hajtunk azok előtt, akik erre megtanítottak bennünket.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
